Budapest, 1987. (25. évfolyam)

7. szám július - Örkény István: Egyperces novellák

LEGSZŰKEBB HAZÁM Pesti a vérzivatarban Született Budapesten, a VII. kerületben, a Damjanich utca 39. számú házban (1912. április 5-én). Élete utolsó, művei tekintetében legjelentékenyebb korszakában (1979. június 24-én bekövetkezett haláláig) a Pasaréti úton lakott, esténkint ott járt kutyát sétáltatni, eközben barátokkal beszélgetve, vagy ha éppen nem akadt beszélgetőtárs, bizonyára eltöprengve mindazon, amiből aztán művei születtek. Kétségtelenül pesti ember volt Örkény, vagyis budai; eleinte pesti, később budai talán. Pestről hozhatta gúnyorosságát, Budáról bölcsességét. Csakhogy eközben mi minden történt vele, hol mindenütt járt (vagy épp vánszorgott) a nagyvilág útjain és úttalan (néhol kiúttalan?) tájain! Budapesten tanult, talán meglepő: vegyészmérnökséget és gyógyszerészetet, itt kezdett írni, katonaéveit (a békeidőben, persze) Budán, az Alkotás utcai honvédkórházban töltötte. Aztán, ha nem az egyetem fura ura, de a közrendé, eltanácsolta barátainak környezetéből, s ekkor Londonba és Párizsba utazott. Bevonult, előbb a honvédség kötelékébe, majd a honvédséggel Erdélybe és a Délvidékre, azután Nagykátára, ott tudta meg, hogy ez már nem katonaság, hanem munkaszolgálat, eljutott a Donig, s onnét hazafelé, amíg betegen fogságba nem esett. Jó néhány művének „illetősége" Voronyezs, majd a fogolytábor. Aztán hazajött, munkához látott Pesten és Budán, gyakran Sztálin városban (a fiatalabbak kedvéért: Dunaújvárosban). Nagyjából egyidőben kapott kitüntetést és kritikát: ez utóbbit a Lila tinta című novellájára, méghozzá jó magasról, a kulturális élet akkori fura ura (vagy kegyura? vagy...?), maga Révai József elemezte és értelmezte (félre). Talán ezért is írt Örkény Sztálinvárosról, kicsit mégis távolabb a főváros nyüzsgésétől, de, amint később maga számolt be róla, hunyorogva (netán hunyorítva?) és a valóságtól is kicsit távolságot tartva. Csakhogy a valóság nem tartotta be e távolságot, magához vonzotta, így közelített el, így vette körül ötvenhat. „Én voltaképpen nem nagyon sok politikai gesztusban vettem részt" — emlékezett erre. Nem is ült börtönben azután, mint „Déry, Zelk, Háy és Tardos" — írta Örkény. — ,,S akkor nekem egy szóharcom támadt akörül, hogy tárgyalhatunk-e mi egyáltalán addig, amíg írók hónapok óta börtönben vannak" (...) „és én egyrészt nem tudtam nem szóvá tenni a sorsukat, másrészt ebben a helyzetben képtelen voltam (...) önkritikát mondani vagy közzétenni". Pedig az önkritikát a korábbi években igen szorgosan lehetett gyakorolni, tette ő is. S mert annak idején tette, nem tehette most. „S ekkor egyszer csak elfogyott körülöttem a levegő" — észlelte. Egy budapesti gyárban dolgozott, és készült rá, hogy talán majd újra ír. Hallgatva írt. Ekkor már csak a lelkiismeretére hallgatott. Hat évi hallgatás hátránya előnyére vált: jobbnál jobb műveket írt, ízig-vérig pestieket (aligha venné zokon, ha most játékosan írnám le egyik, számára talán a legkedvesebb drámájának címét: Pesti a vérzivatarban...) — és olyanokat, amelyekkel a világ színe elé állhatott. Nem ő lépett oda, ennél szerényebb volt: de a Tótékat, a Macskajátékot, a Pisti a vérzivatarbant sok országban játszották. Műveiben ma is közöttünk van. Ismer bennünket, s jó hallgatni rá, mert tudnunk kell, milyenek vagyunk, ahhoz, hogy ne legyünk olyanok, amilyennek emberileg, erkölcsileg nem szabad lennünk. Örkény az országé, a nemzeté, az emberiségé — Budapesté is. Aki nem hiszi, olvasson utána. Miénk, valamennyiünké Örkény akkor, ha olvassuk (vagy színpadon nézzük) maradandó műveit. ZAY LÁSZLÓ „...segítsünk nekik, hogy magukra ismerjenek..." (Örkény István) Budapest A Kálvin téren egy autóbusz nekirohant egy fának. Hirtelen az egész városban megálltak az összes villamosok. Minden megállt, még a kisvasút is a játéküzlet kirakatában. Csönd lett. Később még fölzörgött valami, de csak egy újságpapírt söpört magával a szél. Aztán nekisodorta egy falnak, és még nagyobb lett a csönd. Nyolc perccel az atomboma robbanása után kialudt a villany, rögtön utána a rádióban lejárt az utolsó gramofonlemez. Egy óra múlva szörcsögni kezdtek a csapok, aztán nem folyt több víz. A lomb is száraz lett, akár a bádog. A szemafor szabad utat jelzett, de az utolsó bécsi gyors már nem futott be a pályaudvarra. Mozdonya kazánjában reggelre kihűlt a víz. Egy hónap alatt elgyomosodtak a parkok, zab nőtt a gyermekjátszóterek homokozóiban; ezalatt a söntések polcain is beszáradtak az étvágygerjesztő italok. Minden élelmiszert, az összes bőrdíszműárut és a könyvtári könyveket megették az egerek. Az egér roppant szapora állat; ötször is lefial egy esztendőben. Nem sok idő múlva úgy ellepték az utcákat, mint valami bársonyos, iszapszerűen hömpölygő kövezet. Birtokba vették a lakásokat, a lakásokban az ágyakat, a színházakban a zsöllyéket. Bejutottak az Operába is, ahol a Traviata került színre utoljára. Amikor az utolsó hegedűn is átrágták az utolsó húrt, annak pendülése volt Budapest búcsúszava. De már másnap, az Operával épp átellenben, egy romház kövein megjelent egy cédula: „Hozott szalonnával egérirtást vállal doktor Varsányiné." A Vár mindenkié! Tisztelt Vállalatvezetőség! E sorok írója (D. F., Üteg u. 7.) lázas izgalommal várta azt a napot, amikor a budai Várhegyen álló s az 1944-es ostrom idején kiégett „királyi" palota több mint húsz évig tartó munkával végre újjáépült. Ott állt, amikor megdördültek a Hadmúzeum előtt álló 1848-as, kegyeletszentelte ostromágyúk, megszólalt a Mátyás-templom harangja, és a Vár kinyitotta kapuit a nagyközönség előtt. Nem is tíz-, hanem százezerszámra gyűltűnk össze a hegy lábánál, köztünk vidéki, sőt külföldi autóbuszutasok is. Ennek a felfokozott érdeklődésnek nemcsak az volt az oka, hogy a palota az ott folyó ásatások, robbantások és építkezések ideje alatt el volt zárva a kíváncsiak tekintete elől, hanem az is, hogy az épület új rendeltetése felől mind ez ideig nem szivárgott ki semmi. A sajtó is találgatásokból élt. Ellentmondó hírek röppentek fel, de egyik sem tartotta magát sokáig. Ha pl. valamelyik újság azt írta, hogy a Vár az Ifjúság Háza lesz, s oda költöznek fel az összes egyetemek, klinikák, kollégiumok, akkor erre hamarosan rácáfoltak a többi lapok, okos érvekkel bizonyítván, milyen helytelen volna kiszakítani az ifjúságot a város életéből, s egy ilyen rezervátumban fölnevelni. Sok ehhez hasonló föltevés született és halt meg. Például: Magyar Pantheon lesz a Várhegyen. (Hősök, művészek temetője, díszes ravatalozó, krematórium.) Idegenforgalmi központ. (Szállodák, fürdők, szórakozóhelyek, külön repülőtér stb.) Öregek köztársasága. (Magányos, társaságra és otthonra szoruló aggok otthona.) Szulejmán kertje. (Mór stílű mulató, háremmel a külföldieknek.) Bukott leányok javító-nevelő intézete. Fedett teniszpálya. Európa legnagyobb cukrászdája. Sóraktár. Mindezek a sokszor megmosolyogni való tervezgetések annak az országos méretű várakozásnak a tanújelei, mely végül is azon a szép vasárnap délelőttön százezreket vonzott a mozgólépcsők bejáratai elé. E sorok írója (az Üteg u. felől jövet) a Moszkva téri mozgólépcsőre szállt föl, s egy zöld malachitlapokkal kirakott alagúton át, 1,5 perc múlva, megérkezett a Palota térre, az egykori díszőrség pavilonja elé. Nagy pillanata életemnek! Hiszen már itt, az önök vállalatánál készült márvány útjelző és magyarázó táblák előtt — melyeknek szép kidolgozásáért csak dicséret illeti önöket — nyilvánvaló volt, hogy a Várpalota, a Habsburgok és a félfeudális Horthy Miklós egykori lakhelye, valóban mindenkié lett!