Budapest, 1987. (25. évfolyam)

7. szám július - Szepesi Attila: Versek

Budai barangoló Felhévíz Kisaranygomb Káplánkő Uzaháza Hengerítő Topsa Formánykút Kemecse volt muzsikás dűlőnevek élednek körülötted zendül a táj ezeregy szélsipon és hegedőn Granasztói-emlékérem soha ezt a várost szerettem a hullafoltos szobrokat kopár terek depresszióját csak egy-egy lépcsőfordulót a párkányok galambjait napfényben a havas tetőket tűzfalak ákombákomát s a lányokat ahogy vonulnak (nyomukban a füttyök kihűlnek) esőben hosszú csönd felé Skorpió hava Idegen ez az évtized. Naphosszat elbolyongsz az utcán és egyre gyakrabban visszaleskelsz kölyökkorodra. A házfalak változatlan-változó díszletei közt fekete maszkabál sürög emlékeidben. Tükörjáték az utca — kirakat sokszorozza arcod: jelen vagy, bárki voltál, egybemosva és kiválva őriznek a falak s a levegőbe-oldott nappalok-éjszakák. És idézel apokaliptikus éveket, szikáran loppanó árnyakat: egyikük karja vérzik, másikuk eszelősen rádvihog, arcodba lámpáz és prófétaként süvölt a ködbe. Jegeskocsis vagy részeg katona, betlehemes cigány: általad él, magát is rég feledve, véletlen kalandját, mely benned véget-nem-érőn folytatódik; és nem tudod, itt bolyongsz-e vagy odatúl, álmod vendégeként — bár minden hihető: a máglyaként lobogó tetemek, járdaszélen a megcsonkított lovak, a háztetőn vetkező csitrilány, a cserélődő zászlók, a repedező arcok és falak. Egyre inkább magad vagy ez a város: hullámon függő tornyai, csengettyűs szánjai, elmerült királyszobrai, komor hajósai, kik csempészáruval tovatűnnek északról dél felé, számkivetett álmodói, kik jeltelen porladtak el, mégsem hamuhodón — arcuk gyertya lángjaként világít egyre távolabb, egyre közelebb, bárkik voltak: kopott tanítók, fekete könyvtárosok, medveálmú költők, kapualj részeg motyogói, tücsökszót-fülelő sihederek. Általad élnek, hűltükben is sokszorozódva, fogyóban is együtt veled. Farsangi lárvaként, vagy mint idétlen álomkergetők az autók ködlámpái közt botolva át a tükörfényű éjszakán, parkok érzelmes szökőkútjain, hű kutyaként, mit sem feledve. Végképp emléktelenül. Miserere (az eltűntek és kivándoroltak emlékére) csak végigfutok mint rég az oroszlános hídon sirályok szélfolyosóin s a kopár partokon hiába keresem a meredt lovakat az uszályok kátrányfekete rönkjeit csak a hullámok alatt rebbenő tükörváros a régi arcot és álcát összecserél egyremegy üdvözültet és számkivetettet hamuszürkével összemos prófétát véres disznófővel eltakar ablakok kigyúló-húnyó rengetegét s ahogy továbbfutok egy másik évtizedből páráll felém a lacikonyhák illata az újságosbódé kirakatában jégvirág mögött dideregenek az őszről-maradt pucér lányok ki érti meg a bennem összekuszálódott éveket ahogy egy görbe fától egy dohány színű kapualjtól más és más korba mártva arcom lódulok tovább csizmám alatt ropog a hó hallom a tüzet-nyakalók gajdolását az örvényeken és üvegajtók ezerén sokszorozódva a nyűves kódisok harákolását s látom a túlsó parton megáll kívül az egyetlen időn a rikácsoló menet kívül a krónikán minden évszakból kitaszítva emlékszik-e valaki még gumicső-belűek platina-lábszárcsontúak dohányfalók rühes narkósok fásult rikkancsok közül égő zászlókra arcok üszkeire s a hidak kitört fogsorára vagy csak a köznapok hasznos bolondjai keringnek itt a téren körbe-körbe mint eltévedt szavaink a csend középpontja körül A 6-os busz utasai az egyik kivénhedt ripők a másik vicsorgó pojáca les a pacsirtás telken át kancsi sámán boros busó mögöttük jegesmedve dörmög próféta óg-móg egymaga kujon Zsigmond-király terén jönnek a gimnazista lányok a nyelvük piros málnaszem blúzukon mellbimbójuk átvilágít s fölfénylik velük nyúlszürkében és mohazöldben a negyvenéves béka-lány ragyog mielőtt elmerül fölötte hontalan sirályok rikoltanak szárnyuk feszítve és a kristálygömböt leskelő éjféli spiritualista ki sanda pókokkal vitázik most pillantását nem találja a szeme hűlt üveggolyó felhőtlen és madártalan pergamen-arca rezzenetlen mint a bámész nénike arca ki árnyékában meglapul kosarában tavaszi csengők csipognak arany kiscsibék maga egy botra görbed és tücsökké lesz ebben az évtizedben majd cirreg a résekből hajnalig