Budapest, 1987. (25. évfolyam)

7. szám július - Szepesi Attila: Versek

LEGSZŰKEBB HAZÁM Városom? Kimondhatom ezt közel négy évtized után? Lefoszlott-e arcomról a messziről jött idegen tétovasága? Talán. A kisváros, ahol gyerek voltam, Beregszász, egyre távolodik. Négy évtized épp elég ahhoz, hogy az ember szembesítse emlékeit és emiéktelen szorongásait. Ki látta rajtam kívül azokat a télbe fagyott szélső házakat? A bocskoros ruténeket, ahogy a Szűzanya képe alatt vonulnak? A Vérke hídon átcammogó ökrösszekereket? A szüreti mulatságok örvényeit, meg a betlehemező cigányok koldus-reménytelenségét? Ahogy Beregszászemlékeim bizonytalanok, úgy hoz zavarba néha Budapest is: fenyőket látok, tűzfalakat és keresztutakat, egy görbült szoboralakot vagy egy ablaktáblán átröppenő rigót, amelyet még így soha. Mintha idegen földön járnék. Szűkítsük hát a kört: otthon vagyok a Széna tér meg a Baross utca, a Jégbüfé és a Nyugati pályaudvar között. Itt sem mindenütt egyformán. Vannak mikrovilágok, melyek nagyon hozzám nőttek. A Bazilika kőkorlátja, ahogy a Szent István téri általános iskola kapujával szembenéz. Egy kőbe faragott korsós lány az udvaron — Október 6. utca 19. Gulácsy Lajos Rigó utcája, a fekete, hajlott alakokkal. A gesztenyefasor a Lánchíd és a Batthyány tér között, és a túlparton az Arany János utca torkolata, ahonnan látni a Vár vízben függő tornyait. Egy fehér nyírfa a volt Tőzsdepalota (ma a Magyar Televízió épülete) előtt, meg a Hold utcai csarnok. Az Engels tér, ahová visszavetítem az egykori kopár grundot. A keskeny Reáltanoda utca (Eötvös Gimnázium!) a télutói ködben. A régi Széchényi Könyvtár a Nemzeti Múzeum épületében — itt dolgoztam egy évet érettségi után —, a hírlapolvasóban, a folyosón Hamvas Bélával, Zolnay Lászlóval, a szakállas, szikár Vértes Lászlóval, az ősrégésszel, aki még nem sejtette, hogy hamarosan megtalálja Sámuelt, az előembert. A könyvtár ablakából kinézve látszottak az udvaron — hosszú sorban — a város elnémult harangjai. De eszembe jut egy-egy bizonytalanabb részlet is: egy háztetőn kinőtt görbe akác, egy tank, ahogy hirtelen körbefordul a szűk utcán, egy félhomályos pincelépcső, egy lófej az ablakban, Bálint Endre világát idéző — a Duna-parton szétszórt halfejek, a vörös felhőnyalábok a Várhegy mögött, egy kancsal cégtábla aranya-feketéje, egy tengerkék szemű eszelős rikácsolása a villamoson, vagy a tűzfalon kicsapódott salétromfolt, amibe erdőket, jéghegyeket és vonuló hadakat lehet beleképzelni, a pillanat szeszélye szerint... És külön kell szólnom róla, mert új fejezete életemnek, Óbudáról. A régi városról alig valami emlékem van. Nagybátyám öreg vadászháza a hegy alatt. Rács mögött apró kertek, csupa rejtelmesen csengő harangvirággal — mintha Csáth Géza varázslójának sosemvolt kertjeit idéznék. Egy jégen elbotló lovacska, ahogy lábatörötten vergődik, és orrából fehéren száll fel a pára. A hófúvásban görbe utcák. És e néhány emlék foszlányon áttűnőben az új városnegyed — így kell írnom, „városnegyed", pedig néha külön városnak érzem, hiába egyesült több mint száz éve Pest-Budával, nevét vesztve Budapestté —, kockaházai dzsungelével, fáklyát vivő éjszakai diákjaival, csenevész fáival és elkoszlott kóborkutyáival, földből kiforduló latin köveivel és elfogyó grundjaival — örökké vándorló, mert seholsincs középpontjával: az újban a régi, a régiben az új fájó hiányával. Ódon metszet éneklő ószeresek verklinyeggetők óbégató hadirokkantak temetők gyászhuszárai muraközi lovakat püfölő borissza szeneslegények kéményseprők és kártyavetők vásárok kulisszahasogató kóklerei s ti többi árnyéklelkek ablaktáblát országúton cipelők féleszű szódáskocsisok tenyérjós cigánylányok szikrabicikliző köszörűsök zughitek térítő papjai filléres próféták gyerekkorom tovatűnt figurái hová lettetek s hová lettem magam is tanúja boros nyerítésnek kerge bukásnak vicsorgó igyekezetnek gyásznak vihogásnak hallom dübörögtök kurjongattok túl az éjszakán hol a város alatt feketén csobog az Ördögárok kornyikáltok csengőt rázva verklit nyeggetve és csikorgó csontlovakon dobogtok távolodóban Egy régi boltra kis fűszerbolt az Eszter-utca sarkán Klepácz-vegyeskereskedés a polcokon gyömbér mazsola bors paprika piros fürtje és zacskóban aszaltszilva mandula és petrezselyem szerecsendió kamilla jázmin kakukkfű s hiába szakad kinn a hó a levegőben rozmaring kömény bazsalikom keringő illata a rókagomba erdők friss szele éjben felizzó láng az áfonya s míg barokk barnák ménta-fellegén szőlőhegyek fuvalma átsuhog a kis bolt verő fénnyel megtelik mint a fűszer-illatu trópusok Üveggyűjtők rókaképű vén koldusok dödögök és toprongyosok járják a várost alkonyig mire a szatyor megtelik bakancsukban nincs pertli sem nevük nem tudja senki sem szemük lőrétől mámoros a sorsuk nem oszt nem szoroz szatyrukban koccanó üveg hajukban szalma és törek ez tántorog az dudorász lábukon nyúlós kulimász az ingük rojtos apacs-ing bokorban hálnak hajnalig a kelő napra nincs szavuk pillantásuk rég megfagyott