Budapest, 1987. (25. évfolyam)

7. szám július - Szalay Péter: Régi-új hírügynökség a Naphegyen

1805-ös Adress Kalender nem említi a fogadót. 1827-ig mindössze két ismertetőről tudunk (1815-ből és 1822-ből), ezek azonban csak a leglátogatottabb, legigényesebb szálláshelyeket sorolják fel — a Dorffinger-féle sem ismerteti. Valószínű, hogy akkor már nem létezett. (Próbáltunk hiteles adatokat találni a fogadó történetéhez, kevés sikerrel. A mai Horváth Mihály tér környékén nincs tudomásunk fogadóról — a legrészletesebb forrás, az 1970-ben megjelent József-városi lexikon sem említ ilyent. Abban bízunk, hogy mint már annyiszor, e kis híradás után bővül adattárunk, a fővárosi vendégfogadás és elszállásolás történetéről meglévő ismeretanyagunk az amatőr helytörténészek birtokában levő adatokkal, amelyet szíveskedjenek a Budapest című folyóirat szerkesztőségébe eljuttatni.) Feltételezhető, hogy a házat nem Wagram előtt cégérezték. Mai szemmel ugyanis fölöttébb nevezetes helye lehetett az akkori Pestnek a Napóleon császárhoz címzett fogadó. A jakobinus érzelmű — elsősorban vidéki — nemesség látogatta az akkor városszélinek számító épületet. Napóleont ebben az időben sem Bécsben, sem hazánkban nem nagyon kedvelték — hivatalosan különösen nem. Az aulikusok ennek megfelelően viselkedtek. Például, ha valaki francia módi szerint varratott pantallót hordott vagy vastag nyakkendőt viselt, a rendőrspiclik, besúgók lázadónak, felforgatónak tekintették. Akinek tehát a Napóleonhoz cégérezett fogadóban volt a törzshelye, vagy szállóvendégként megfordult ott, netán „kétes hírű" társasággal találkozott és váltott szót — a hatóság véleménye szerint —, nem tar-FÓRUM tozhatott a tisztességes és megbízható polgárok közé! Ezért a vendéglátó helyet rendszeresen ellenőrizni kellett. Zaklatták az ott tartózkodókat, kérdésekkel, gyanús utánjárással kellemetlenkedtek a vendégeknek. A bátorsággal egybekötött elszántság jelképét viselte cégérül a fogadó, amely Az országban tizenhárom helyen, Budapesten három kerületben működik családsegítő szolgálat a tanácsok égisze alatt. A terézvárosi tanács 1985-ben az elsők között ismerte fel az újfajta szervezet szükségességét. A VI. kerület Budapest egyik legöregebb városrésze; sok a százéves ház, sok az idős lakos, itt minden harmadik ember nyugdíjas korú. Sokuk beteg, gondozásra szorul, mások ügyes-bajos dolgaik intézésekor ütköznek nehézségekbe, nem szólva a kisnyugdíjasok megélhetési gondjairól. Közülük nem egyet a magány is kínoz. Az elöregedett házakban más, segítségre szoruló emberek is élnek, többen egészségtelen pincelakásban, elhanyagolt otthonban, ahol a családnak a szülő(k) iszákossága miatt szinte reménye sincs arra, hogy jobb körülmények közé kerülhessen. Évről évre több a veszélyeztetett gyerek, fiatal, növekszik a kábítószerélvezők, a bűnözők aránya, aggasztóan sokan szenvednek neurózisban. Mindez, persze, igaz a főváros egészére is, és nem vigasztaló, hogy világjelenség. A gondokat ugyanis nem általában, hanem helyileg kell megoldani, legalábbis törekedni kell rá, valahogy aképpen, ahogy a Terézvárosban teszik a családsegítő szolgálat szakemberei: pszichológusok, jogászok, szociológusok, speciális végzettségű tanárok (köztük gyógypedagógusok). Az idén januártól, amióta hatáskörük az egész kerületre kiterjed, megduplázódott a létszámuk: immár tizenhatan nyújtanak segítséget a rászorulóknak. A gondokhoz, bajokhoz képest azonban így is nagyon kevesen vannak, túlterhelt a szolgálat valamennyi munkatársa. Arra törekednek ugyanis, hogy az egyénen keresztül az egész családnak segítsenek. Ehhez azonban elengedhetetlen a folyamatos kapcsolat, a „van hová fordulni" biztonságának a kialakítása, a bajokból való kilábalás lehetőségének, reményének a tudatosítása. Mindez lassú, szívós munkát igényel, hiszen mindenekelőtt a bizalmat kell megteremteniük, ami korántsem könnyű, ugyanis lakást, pénzt, egészséget nem tudnak adni. A bajok gyökerének feltárását, a család természetes funkcióit, életvitelét gátló körülmények a reformkor beköszöntéig élhette megszokott, mindennapi életét. Gyanítjuk, hogy a lipcsei csatát követően nem maradhatott Napóleonról elnevezve. Mégis jelentős mozzanatát sejtjük a múlt század eleji fővárosi elszállásolás történetének e rövid életű fogadó históriájában. DRAVECZKY BALÁZS megismerését és a megoldások keresését azonban képesek magukra vállalni. Van, akinek az is elég, ha meghallgatják, mások gyakorlati tudnivalókat igényelnek a gyermekneveléshez, a betegápoláshoz, sokan jogi, családjogi, társadalombiztosítási és munkaügyi problémáikhoz várnak és kapnak eligazítást. Egyre többen kérik a szolgálat segítségét a helyes életvitel kialakításához. Sajnos a legsúlyosabb helyzetben lévők többsége még nem kopogtat a családsegítő központ ajtaján — őket a tanács jelzése alapján a szolgálat munkatársai keresik meg. Gyakran tőlük tudják meg az elkeseredett vagy helyzetükbe belefásult emberek, hogy például bizonyos esetekben nem szükséges az iszákos ember beleegyezése a gyógykezeléshez; sok család nekik köszönheti a gyors intézkedést, az illetékes szervekkel való kapcsolatfelvételt a legkülönfélébb ügyekben. A szolgálat távolabbi célja természetesen nem a „tűzoltás", hanem a bajok megelőzése: folyamatos kapcsolattartással, a „háttérből" való irányítással, konkrét segítségnyújtással. Reménykeltő újítást vezettek be nemrég a szolgálat munkatársai: segítik az azonos vagy hasonló problémával küzdők egymásra találását, kölcsönös segítségnyújtását, együttműködését. Az eddigi tapasztalatok alapján nagy lehetőségek rejlenek ebben. A társadalmi beilleszkedést, a kívánatos együttélési, erkölcsi normák és az ennek megfelelő magatartás kialakítását eddig is számos intézmény szolgálta. Ezt a kört nagyszerűen kiegészíti ez az újfajta szolgáltatás, amely a családot egységnek tekinti, és nem csupán egyes tagjainak, hanem a család egészének kíván segítséget nyújtani. Mindez sok tekintetben újfajta szemléletet követel a tanácsi apparátus valamennyi intézményrendszerétől s mindazoktól, akik, így vagy úgy, kapcsolatban állnak a családsegítő szolgálattal. A terézvárosi tapasztalat jó példa arra, hogy az ingyenes szolgáltatás akkor válik igazán humánussá, értékessé, ha minden szervezet, intézmény felismeri: közvetlen érdeke az együttműködés a családok helyzetének jobbításában, hiszen általa a saját munkája is könnyebb és kevesebb lesz. GYARMATI SZABÓ ÉVA Családsegítő szolgálat ,16