Budapest, 1987. (25. évfolyam)

6. szám június - TÉKA

téka valószínűleg az. S miért ne lehetne legalább ezeket a műveket fakszimile kiadásban megjelentetni, miként azt — hogy csak két példát említsek az utóbbi évekből — a Helikon megtette Orbán Balázs említett műveivel vagy a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése az Állami Könyvterjesztő Vállalattal karöltve Fényes Elek korszakos jelentőségű „geográphiai" szótárával? RÁCZ-SZÉKELY GYŐZŐ ÖRDÖGH SZILVESZTER Titkos értelmű rózsa Megnyugtató öröm az olvasónak, ha úgy érzi, az írói világkép azonos az övével (vagy a művészi erő kényszerítette ki az azonosságot), sőt, az írói szó is. A kiscsikó kötőféke a kiscsikó kötőféke, a fügebokor fügebokor, szépen terebélyesedik, gyümölcsöt is hoz, míg egyszer aztán Fekete Lázár ki nem vágja dühében. Nem kell ravasz jelkép-keresztrejtvényt fejteni, kifejezéseket értelmezni, majd újraértelmezni. Csak hallgatni kell Fekete Lázárné Hajnal Etelka szomorú történetét, ahogy Szatmár megyei népdalgyűjtő útján Móricz Zsigmond hallgatta a tisztaszobák dunyhái alatt vacogva a csöndes szóval elmondott vérlázító tragédiákat. Persze, itt is minden tárgy, jelenség, szó mögött egész jelképrendszerek húzódnak meg, ahogy a fügebokor ágai közt is, a valós mögött nemegyszer az irracionális; csak Ördögh Szilveszter nem a homályból tapogat a világosság felé, hanem fordítva, a világos körvonalaktól elindulva igyekszik földeríteni a tettek rejtett, homályos rugóit, indítékait. így lesz az erőteljes erős, így marad meg a lényeges fontosnak. Mert fontos híradás ez a regény. Egy parasztcsalád sorsán át mutatja meg a régi, falusi életforma felbomlását. Tanúi leszünk azoknak az ellentmondásos, embert próbáló, rontó vagy fölemelő évtizedeknek, melyekről a regény hőse, Etelka, miután fiát, Illést fölvették az egyetemre, ezt mondja: „Lám, ezt is a demokrácia csinálta. Egyik kezével megölte, a másikkal magához ölelte az embert." Etelka — barátnői számára Etus — visszavisszatérő emlékeiből áll össze a történet, világosodnak meg a sorsok. A francia hadifogságból hazatért (ma már kevesen tudják, hogy a 2. világháború után mintegy hétezer magyar katona és levente került francia hadifogságba) Fekete Lázárnak és főleg feleségének, Etelkának a leghőbb vágya, hogy kiszabadulva anyósa gyámkodása aíól, önálló életet kezdjen. Lassan helyrepofozzák a megvásárolt nyomorúságos házat, embertelen erőfeszítések árán igyekeznek magukat fenntartani az egyre duzzadó beszolgáltatások árjában. A férfi nem lép be a téeszbe, inkább a városban keres munkát, ingázó lesz, fia egyetemista, ha összejön a család, vibrál a levegő, hangos szóval marják egymást, s ami még rosszabb: gyűlölet nélküli gyűlölettel. Mindegyik félnek megvan a maga vitathatatlan igazsága, ám érdekes, de nem meglepő: a háromféle igazság romboló erővé válik. Közben a kódis téeszből jómódú gazdaság lesz, de Fekete Lázár nyakas férfi, álláspontja tiszteletre méltó: ha az elején nem voltam ott, nem megyek vissza a jólétbe, jelenti ki, nyűglődik tovább a városban, a csöndes házban egyedül az asszonya marad, de ők már csak a törvény előtt tartoznak együvé, majd úgy se, elválnak. Egyetemista fiát maga az anya — ragaszkodva tiszta erkölcsi felfogásához — zavarja el. Minden szétesik. Az ok? Nincs egyetlen ok. Az egész élet az ok. Belefáradtak a kuporgatásba, a malacnevelésbe, a kapálásba, a tésztagyúrásba, a félelembe, hogy most ugyan már van, de mi lesz, ha nem lesz, legyen hát még több; belefáradtak a munkának nevezett erőfeszítésbe, miközben üres lett az élet, elvesztettek minden örömet — s egymást is. Etus egyedül ül a tévé előtt, megbomlott idegzettel küszködik démonaival — az álmában kísértő sátán is szomorú —, gépiesen teszi a dolgát, ha meghalt az Isten, valakinek csak el kell temetnie, fogalmazza meg magában, de lelki támasza, a helyi katolikus pap is éppen ekkor, húsvét előtt hagyja el meghasonulva egyházát, hivatalát, csak a félgügye harangozó áll a templomkapuban. Ezt a csapást már nem képes elviselni. Megírja búcsúlevelét, és fölakasztja magát az üres házban. Leverő, valós történet ez a magyar faluról, hol nem is olyan régen még az ország háromnegyed része élt. Segít észrevenni a tényleges falusi jólét mögötti kereszteket, melyeket annyi ember hordoz. Az író, Ördögh Szilveszter abba a környezetbe nyúl vissza e nemcsak a falusiaknak szóló regényében, ahonnan ő is kiszakadt, de amelytől nem szakadt el. Természetes kulturáltság, az élet mélységeit ismerő bölcsesség, megbocsátó és figyelmeztető szomorúság árad soraiból. (Magvető) JÁVOR OTTÓ HHHHHHHII^flHflHHHHÍHHHHHH Szerelmes éveink Szokatlan, meghökkentő útbaigazítást, miheztartást kap az olvasó a könyv első lapján: „Aki dokumentum-regényt, tényregényt, önéletrajzi naplót vagy szociográfiát, netán egyetemtörténetet vél felfedezni e kacskaringós regényben, az téved. Teljességgel légből kapott az egész história. Olyan személyek példáuí, mint Rákosi Mátyás, Révai József vagy Farkas Mihály, soha nem is léteztek, e neveket a szerző találta ki, kékparolis rendőrök sem voltak, és soha senki nem tiltotta ki a Magyar Operaházból a Fából faragott királyfit. Hajnal István nevezetű egyetemi tanár nem tanított, és Füst Milán nevű költőt sem ismer az irodalomtörténet, mint ahogyan Klemperer sem karmesterkedett, hanem handlé volt a csepeli Bíró Művek II. kapuja tájékán." Természetesen nem kell bedőlni a szerző leleményes, hatásos írói fogásának. A Szerelmes éveinek éppúgy dokumentum, mint regény. Egy varázslatos szerelembe ágyazott hiteles, aprólékosan, mozaikszerűen összeálló kor- és kórtörténet. Újat is mondani tudó tényregény, szociográfiai ihletésű budapesti egyetemtörténet, értelmiségi körkép az ötvenes évekből, az ötvenes évekről. Azt is mondhatnám, hogy Szász Imre Ménesi útjának szándékos pandanja, ha nem tudnám, hogy a két regény első kiadása noha majdnem egy időben jelent meg — egymástól teljesen függetlenül íródott. Azok, persze, akik jól ismerik Szalay Károly eddigi munkásságát, a komikumról és a szatíráról írt könyveit, tanulmányait, csöppet sem lepődnek meg e szokatlan előszón, sokkal inkább azon, hogy az esztéta, a kritikus, az irodalomtörténész Szalay Károly ezúttal egy vérbeli regénnyel rukkolt ki. Tegyük mindjárt hozzá, e debütálás nem is sikeredett rosszul, hiszen a könyv első kiadása hetek alatt elfogyott, s immáron a második kiadás is a könyvesboltok hiánylistájára került. Mi lehet a magyarázata e sikernek? Mitagadás, a recenzens — értékelve ugyan a regény frissességét, helyenként újat adó információit, az írói stílus élvezetességét — némi csodálkozással vette tudomásul e felfokozott olvasói érdeklődést. Hiszen a téma és a regény szerkezete sem mondható merészen újnak, sokkal inkább jól ismert, hagyományos írói fogásokkal találkozhat az olvasó a kötet lapjain. Egyetlen magyarázatot találtam a titokra: a Szerelmes éveink az utóbbi esztendők egyik legszebben megírt könyve. A szerelmi jelenetek ízlésesen pikáns megkomponálása, részletes leírása a legújabb kori magyar próza egyik legszínvonalasabb teljesítménye. A Szerelmes éveink az 1947-1952-es évek budapesti egyetemista világát idézi fel visszaemlékezés formájában. Az indítás megadja a regényformát. Hajagos István egyetemi professzor egy nap vaskos kéziratköteget kapott Franciaországban élő hajdani egyetemi diáktársától, időközben elfeledett jó barátjától, Csaroday Kristóftól. Tulajdonképpen ebből a kéziratban maradt visszaemlékezésből, naplóból és Hajagos közbevetéseiből, megjegyzéseiből áll össze a regény váza, cselekménye. Csaroday, az 1956-ban Nyugatra távozott jó barát az együtt eltöltött egyetemi esztendők, élmények megidézésével váratlan fordulatot hozott Hajagos István életébe. A gépelt lapokból megelevenedő, hirtelen feltóduló emlékek valósággal felzaklatják a professzort, számvetésre, önmagával való szembenézésre késztetik. Ezek a közel négy évtizedes emlékek egyik napról a másikra új színt visznek az életébe, a szürke hétköznapjaiba. Voltaképpen két főszereplője van a regénynek, Udvari Gabi, az izgalmasan szép fiatal lány és az ötvenes évek politikája, társadalma. A lány az emlékező Csaroday egyetemi éveinek nagy, varázslatos szerelme, ugyanakkor a dogmatizmusba forduló politika pedig fiatalságának megrontója. Ez az egymásnak feszülő, egymást romboló élménypár, érzésvilág vonul végig a regényen. A visszaemlékezés nyomán felvillannak az ötvenes évek közismert szimbólumai: a giccses Rákosi-szobor, a hazug, harsány jelszavak, a személyi kultusz frázisokat biflázó funkcionáriusai, az ÁVH, a rekvirálások, a kitelepítések. De megjelenik a „másik oldal" is. Például „kitagadott" festők, az elhallgattatott, iróasztalfióknak alkotó írók, megkeseredett parasztok. A regénybeli fiatalok, egyetemisták szocialista, világmegváltó hite és lelkesedése mind több kiábrándító jelenségbe ütközik. A remény, a bizalom egy ideig még mentséget, feloldozást ad a bűnökre, de a nyers valóság: a letartóztatások, az igazságtalan bebörtönzések, a kitelepítések, a megalázások a maradék lelkesedést is elapasztják. Szalay Károlynak nagy lehetőség volt a kezében (tollában), hogy a történelmi korszak bemutatása mellett mélységében ábrázolja az ember hitevesztésének, lelki kiszáradásának drámai folyamatát. Az írónak azonban mintha már nem maradt volna elég figyelme, kitartása ehhez az elmélyültséghez, s így a regény „csak " egy igen élvezetes, hangulatos olvasmány. (Magvető) ERŐS ZOLTÁN 46