Budapest, 1987. (25. évfolyam)

6. szám június - TÉKA

Paraszti szájhagyomány, városi szóbeliség Naponta hallunk, mondunk magunk is történeteket, szólásokat, híreket, vicceket, anélkül, hogy tudatában lennénk, a városi folklór szóbeliségét halljuk, gyakoroljuk. Ez így szokatlannak tűnhet, mert „a népszokás fogalma tudatunkban összefonódott a népviselettel: a sokszoknyás lányok, csizmás nyalka legények látványával." Dobos Ilona néprajzkutató, aki hosszú évek óta a paraszti mondákkal, legendákkal, emlékezésekkel foglalkozik, ebben a könyvében a városi folklór jelenségeit is kutatja, értelmezi. Pontosabban a folklór szóbeliségben megmutatkozó jelenségeit. Azt kutatja, „hogy a hagyományos népi kultúrában felnövő, városba kerülő emberek milyen sokféleképpen mentik át új környezetükbe a gyermekkorukban tanultakat" — s tegyük hozzá —, ezeket milyen módon adják át továbbéltető környezetüknek. Dobos Ilona ezzel még kevéssé bejárt területet tár fel. Bizonyításul elég a könyvéhez felhasznált bibliográfia tíz oldalát végigböngészni. A városi folklórt alig öt-hat tanulmány érinti, nagyobb összefoglaló mű egy sem. A Magyar Néprajzi Lexikon városi folklór címszava ezt a meghatározást adja: „...a városi lakosság történeti múltban kialakult, illetve recens folklórja. Voltaképpen több, egymástól kellő következetességgel meg nem különböztetett jelenség gyűjtőneve." A városi folklórhoz ünnepi szokások, viseletek, hiedelmek, szövegek, társulások, egyesületek tartoznak. Jellemzője a városi folklórnak, hogy fokozottan átmeneti, gyorsan alakuló jelenség. Ezt, illetve ennek szóbeli részét ragadja meg Dobos könyvének második részében igen vonzó megjelenítő erővel, meggyőző érveléssel, sok, adatközlő elbeszéléséből idézett példával. A szerző a paraszti hagyomány kutatójaként megállapítja, hogy a szóbeliség az írástudatlan emberek közt él legintenzívebben. Ám budapesti vizsgálódásainak eredménye, hogy a szóbeliség nemcsak az írásbeliség helyettesítésére szolgál. „Budapesten szerzett tapasztalataim — írja — azt bizonyítják, hogy a nyomtatásban meg nem jelent, szájról szájra terjedő viccek, rémhírek, jövendölések a világvégéről, képtelen történetek, kísértethistóriák több erfiberhez jutnak el, mint a tömegkommunikációs eszközök tájékoztatásai. Általában a főváros és a vidéki városok szellemi életében az ismeretlen szerzőjű, íratlan folklór jellegű alkotásoknak sokkal nagyobb szerepe van, mint azt sokan gondolják." A politika számára is megszívlelendő néprajzi figyelmeztetés mellett az idézet tartalmazza a városi szóbeliség Dobos által vizsgált területének „műfajait" is. Azután részletesen vizsgálja ezek eredetét, funkcióját figyelemmel az adatközlő társadalmi viszonyaira. Megállapítja, hogy a jó elbeszélők nem mindennapi képességekkel rendelkező, tehetséges emberek. Ezt hétköznapi tapasztalataink is megerősíthetik. Foglalkozik a szerző olyan városi népszokásokkal is, amelyek nem kötődnek szorosan a szóbeliséghez, mint az ajándékozási megvendégelés, kaláka, ballagás, vásár stb., és itt is figyelemre méltó következtetésekre jut. téka A főváros irodalmából ajánljuk Egy példa: az orvosi hálapénz (paraszolvencia) szokását az úrdolgára vezeti vissza. Az eltúlzott szokásokat egy elidegenedés előtti társadalom megnyilvánulásainak minősíti. Külön fejezetet szentel a rémhíreknek. Keletkezésük okait, terjedésüket vizsgálva rokon megállapításokra jut Hankiss Elemér ismert tanulmányával. A kitűnő néprajzkutató Dobos Ilona könyve bizonyosan hiánypótló munka. Második része új kutatási terület, a városi folklór fontos lépése az e téren még szegényes hazai néprajzi irodalomnak. Lehetnek vitás részkérdései, de kezdeményezésének értéke vitathatatlan. Ugyanúgy élvezetes világos stílusa is, mely szaktudományos művét a téma irán érdeklődő számára is érdekes olvasmánnyá teszi. (Gondolat) CSERTŐI OSZKÁR Budapest és környéke eredeti képekben A Múzsák Közművelődési Kiadó gondozásában nemrégiben jelent meg a Buda és Pest A556című metszet válogatás. Ludwig Rohbock nürnbergi illusztrátor tizenhat remekét vehettük kézbe abból a több százból, amelyet a „magyar földrajztudomány atyjának", Hunfalvy Jánosnak 1856-1864 között Darmstadtban kiadott Magyarország és Erdély eredeti képekben című háromkötetes monumentális munkájához készített, s amelyet a Budapest ez évi áprilisi számában ismertettem. A Magyarország és Erdély... első kötete két részből áll. Az első címe: Buda és Pest, a másodiké: Budapest környéke. (Utóbbit Hunfalvy tágabban értelmezi, mint manapság szoktuk. Ide érti — és érzi —, például, a közeli Fóton, Gödöllőn, Kerepesen, Besnyőn kívül, többek között, Aszódot, sőt, Hatvant is. Ugyanakkor az ő idejében még az agglomerációhoz tartozott Palota vagy Promontor — Budafok — és más helységek.) A második kötetben szól a Dunántúlról, a Felvidékről, az Alföldről és a Vajdaságról. A harmadik kötet teljes egészében Erdélyt taglalja — korántsem olyan részletesen, miként az előbbieket. (Tálán ez szülte Orbán Balázs páratlan elhatározását, a Székelyföld leírását?) Hunfalvy „történelmi és helyirati szövegnek" nevezi munkáját, a címlapon pedig a következőket ígéri a kiadó: „Nevezett országok legérdekesebb tájait, városait, fürdőit, egyházait, várait, palotáit s egyéb régi és új építményeit hely színén rajzolta Rohbock Lajos. Aczélba metszették korunk legjelesebb művészei." „A történelmi és helyirati szöveg" puritán, szerény műfaji meghatározás, a ma embere számára sokkal összetettebb tudósi megközelítést takar. Mivel Hunfalvy eredendően népszerűsítő munkát kívánt a növekvő hazai olvasótábor asztalára helyezni, s mert éppen ő vette át az akkoriban elterjedő tudományág, a statisztika marsallbotját Fényes Elektől, művében éppen úgy helyet követel és kap a naiv névetimológia (természetesen a tudomány akkori ismereteivel ütköztetve), mint a főváros és az ország lakosságának, nemzetiségeinek statisztikai leírása. Az első kötettel nem lehetett elégedett, hisz 1859-ben Pesten, szintén Rohbock rajzaival megjelentette Budapest és környéke című munkáját, amely amannak egy igencsak hasznos függelékkel ellátott változata. Ebben szól utcanevekről, közhatóságokról, gyorsutazási és egyéb közlekedésről, vendégfogadókról, a Nemzeti Múzeumról, az időközben befejezett vagy elkezdett építkezésekről, a budai hegyekben tehető kirándulásokról, s nem feledkezik meg az óbudai római romok leírásáról sem. A budai polgárokról nincs jó véleménnyel, a pestieket nagyvárosiasabbnak tartja, hozzáfűzve, igazából ott sincs olyan társasélet, mint a fejlett Nyugat fővárosaiban, az emberek bezárkóznak, legfeljebb a bálokon mutogatják magukat. Hunfalvy stílusa szikár, noha gyakorta körmondatokba bocsátkozik. Naplójegyzetszerűen emlékezik 1855. szeptember 23-ára, a Várhegy alatti Alagút megnyitására: „...kocsi is mehete rajta keresztül". Egyebütt is találhatók odavetett félmondatai. Mindez semmit nem von le abból az élményből, amit az ódon, ízes, zamatos XIX. századi magyar nyelv nyújt a mai olvasónak. Rohbock „Lajossal" már más a helyzet. Illusztrációit, a beharangozás szerint, „a hely színén" rajzolta. Ez képtelen vállalkozás lett volna. A kor útviszonyait figyelembe véve az akkori Magyarországot és Erdélyt nem egy, de két-három évtized alatt sem járhatta volna be úgy, hogy közben megannyi rajzot is készítsen. Valószínűleg segédekkel, „négerekkel" dolgoztatott. Erre utalnak képeinek eltérő minősége és melléfogásai. Kitűnő grafikus volt, tehát őt nem csalta volna meg a tér, illetve egy-egy jellegzetes táj vagy településrészlet. Hisz látjuk egyik budapesti tájképén, hogy a Margitsziget déli csücskénél még önálló életet él a Festő-sziget néven ismert zátony, amely csak valamivel később lett összekötve nagyobb testvérével. A tordai hasadékot ábrázoló metszete azonban inkább a szomszédos, szerényebb túri kőhöz hasonlít, Rohbock nemigen járhatott ott. Meggyőzőbb azonban, ha segítségül hívom Orbán Balázst és 1868-1873 között kiadott főművét, A Székelyföld leírását, valamint annak „pótkötetét", az 1889-ben megjelent Torda város és környéke illusztrációit. Megjegyzem, igazságtalan vagyok. Rohbock rajzolt, Orbán Balázs főként fényképezett (persze, a kor színvonalán). Ám Orbán gyengébb minőségű képein a rajzolónak (meg a fametszőnek) segített — meghúzta a kontúrokat, jelezte a vizet, az utat. Emiatt fotói és a metszetek, noha technikájuk miatt gyengébbek, mint a Rohbockéi,. pontosabban adják vissza a valóságot. Többek között a marosvásárhelyi Bodor-kút (a margitszigeti „zenélő kút") környezetét s egyebeket. Aki fejcsóválva fogadja Rohbock rajzán a budai Vár tornyán lengő zászlót, annak szíves figyelmébe ajánlom az Orbán fényképén is látható, nem csupán az alakokkal kiegészített metszeten, a Leánykakő sziklaormán lobogó trikolórt. Hunfalvy és Rohbock műfajt teremtett: az igényesen megfogalmazott, a legfontosabb ismereteket tartalmazó, képben a valóság illúzióját visszaadó útikönyv műfaját. Hunfalvynak nem ez a fő műve, Rohbocknak 45