Budapest, 1987. (25. évfolyam)

1. szám január - Müller Tibor: Fél évszázad a nők védelmében

— Azt mondják a nők, hogy két nagy forradalmi változás következett be ezekben az évtizedekben az életükben. Az egyik a fogamzásgátló tabletta, a másik a mosógép. Mit szó! ön ehhez? — Azért sok más is történt. Mindenesetre frappáns és szellemes megfogalmazás. Van benne igazság is. A mosógéphez nem értek. Ami pedig a fogamzásgátlást illeti, kitartottam az álláspontom mellett, nevezetesen, hogy mindenkinek a maga számára legkellemesebb és legbiztonságosabb védekezést kell megtalálni. Én világnézeti kérdésnek is tekintem a családtervezést. — A fájdalommentes szüléssel kapcsolatban sem kellett meghátrálnia? Csak azért kérdezem, mert ennek is ön volt a hazai hirdetője, és mostanában szinte semmit nem hallani a dologról. — Az ellenfelei kényszerültek meghátrálásra. Ma már statisztikailag bizonyított tény, és a saját gyakorlatomból is nyolcvanöt-kilencven százalékos eredményről tudok beszámolni. Úgy vélem, jó módszer, eredményes és eszköztelen eljárás, és amiért nem hallani róla, az azért van, mert nem terjedt el. — Miért? — Félek attól, ha nagyon nyomoznánk ebben az ügyben, kiderülne, hogy nem szolgálta az orvosok anyagi érdekét. — Ön tehát változatlanul állítja, hogy lehet fájdalommentesen gyereket világra hozni? — Nemcsak én állítom, hanem számtalan szülő nő. A szülési fájdalom nem bibliai átok. Inkább csak fordítási hiba. Gondolja, hogy az az édesanya, aki császármetszéssel szült — tehát altatták, semmit nem érzett — jobban vagy kevésbé szereti a gyermekét? — Valóban. Nem hiszem, hogy ilyen összefüggés lenne. De most valami egészen másról kérdezem. Arról már esett szó, hogy ön a háború előtt is jónevű orvos volt. Azokban az időkben egy-egy foglalkozásnak, különösen az orvosi hivatásnak, valóságos dinasztiái alakultak ki. Úgy tudom, az ön családjában nem volt orvos? — Mindenesetre Hirschler Ignác nagy szemész volt, egyik kiemelkedő alakja a fejlődő magyar orvostudománynak. Állítólag rokoni szálak fűzik a családunkat hozzá. Szobra a bécsi egyetem aulájában van. De másról nem tudok. Apám kiskereskedő volt, édesanyám pedig három fiúgyermekét nevelte. Érdekes módon, nekem is három fiam van. Sem a fivéreim, sem a gyermekeim közül nem lett orvos senki. A legkisebbik fiam, akinek kitűnő humorérzéke van, jól ír, egyszer egy iskolai dolgozatában leleplezte magát. Ő ugyanis — mint papírra vetette — eredetileg orvosnak készült, mert úgy gondolta, hogy ez szellemi foglalkozás. Aztán meggondolta magát, mert az idők során mellettem rájött, hogy nehéz fizikai munka. Talán ezért lett a fiaimból újságíró, textilvegyész és külkereskedő. — És ön? Tetten tudja érni azt a pillanatot, amikor elhatározta, hogy orvos lesz? — Semmi megmagyarázandó előzménye nem volt a dolognak. Amikor más gyerek azt mondta, hogy villamoskalauz lesz vagy mozdonyvezető, én az orvoslást választottam. Hogy milyen alapon, nem tudom. Tudatossá akkor vált bennem, amikor olyan foglalkozást akartam, aminek humanista és szociális vonatkozása egyaránt van. Két hivatás tűnt ilyennek, az egyik az orvosi, a másik, ha nem vettek volna föl az egyetemre, az újságírói pálya. Felvettek. — Jó tanuló volt? — Színjeles. Nyertem országos tanulmányi versenyt is. Görögből. — Akkor, fogadok, volt tanárpéldaképe? — Kettő is. Az egyik Vayer Lajos, a görögtanárom volt. Klasszika-filológia előadásait teljes érdektelenség övezte. Kezdetben pusztán rokonszenvből figyeltem az óráin, aztán már együtt olvastuk a gyönyörű Homéroszt. Másik példaképem Karácsony Sándor, a magyartanárom volt, az ő kedvéért még az iskoladrámákat is végigolvastam a Széchenyi Könyvtárban. — Mindez a Tavaszmező utcai gimnáziumban? — Ahol a proletárdiktatúra hatalomra jutása ért, és ahol tizenhárom évesen az első osztály főbizalmija lettem. — De jó, hogy említette, mindenképpen meg akartam kérdezni, hogy egy divatos, jól kereső orvos, hogyan talált a kommunista mozgalomra? — Hát akkor az elején vagyunk. Mert megválasztásomat követően nagyon aktívan részt vettem a VIII. kerületi ifjúmunkások mozgalmában. De talán el is felejtettem volna baloldali „múltamat", ha a diplomám kézhezvétele után, 1930-ban nem a Zsidó Kórházba kerülök, és nem éppen Weil Emil fogad barátságába. Az ő révén kerültem kapcsolatba kommunista orvosokkal, és még nem voltam jómódú, amikor a Vörös Segélynek kezdtem dolgozni. De mert 34-ben már alorvos lettem, és ezzel együtt a magánklientúrám is kiterjedt, meglehetősen sok pénzt kerestem, anyagilag is jobban tudtam támogatni a Vörös Segélyt. — így már érthető az a kettősség, amelyre sehogyan sem találtam magyarázatot. Tudom ugyanis, hogy évtizedeken keresztül, aki adott magára, az Hirschler főorvos páciensének vallotta magát. Miközben én is ismertem olyan ágrólszakadt, nagyon szegény cigányasszonyt, aki egészen véletlenül megemlítette, hogy önnél szülte mindkét gyermekét. Nem nagyon hittem el neki. Egyébként takarítónő volt, és tudta, mi a módi: összekuporgatott egy sovány borítékra valót. — Ha ilyen történeteket hallott, azt is tudnia kell, hogy nem egy esetben adtam „kisegítő kölcsönt" olyannak, akiről tudtam, rászorul, és át kell segíteni a kezdeti nehéz időszakon. Nekem az ilyen Annuskák nagyon fontosak voltak. De, persze, nem is mindenkiről tudtam, hogy „mennyit ér". Egy Weisz bárón vagy egy Kornfeld bárón, persze, mindenki messziről megérezte a pénz szagát, de egyébként nem voltam 27