Budapest, 1987. (25. évfolyam)

1. szám január - Müller Tibor: Fél évszázad a nők védelmében

FŐVÁROSI EMBEREK tisztában a pácienseim anyagi viszonyaival. Elég volt, ha valaki rossz ruhát vagy rossz kabátot viselt, s már nem kértem, de el sem fogadtam tőle egy fillért sem. — Mit mondjak, nem éppen szülész-nőgyógyász magatartás. — Nem is készültem annak. Eredetileg kórboncnok szerettem volna lenni, mert nem akartam fiatalon gyakorló orvosi pályára kerülni. De nem jutottam be, pedig megnyertem egy pályadíjat, aminek a jutalma tulajdonképpen az lett volna, hogy gyakornokként a Kórbonctani Intézetben kapok állást. Ez volt álmaim netovábbja. — Miért? — A tudományos feladatok izgattak. Egyetemi éveim alatt is csak ezen járt az eszem. Orvosi sikereket nem kórházi osztályon vagy magánrendelőben akartam elérni, hanem a kutatás szerényebbnek tűnő területén. Medikus éveim alatt bejáratos voltam a Bálint klinikára, és mivel az első tervem nem sikerült, azt hittem, Bálint professzor keze alatt belgyógyászként kezdek majd dolgozni. A professzor azonban meghalt, és közben — mert nagyon szerettem volna részt venni az 1929-es cserkészdzsemborin, amit Angliában rendeztek —, a Zsidó Kórházba mentem cselédkönyvesnek. Azt mondták ugyanis, hogy Lévy Lajos belgyógyász főorvos aláírja az indexet, a három hónap gyakorlati időt akkor is, ha csak két hónapot tölt benn az ember. Lévy Lajos nem írta alá, mégis elutaztam, és ezért egy hónappal később doktoráltam, mint az évfolyamtársaim. Lévy Lajos viszont meghívott az osztályára, és én ottragadtam a kórházban, a belgyógyászaton. Összesen egy esztendőt töltöttem ott. Ma már nem emlékszem pontosan, miért, de valami igazságtalanságon nagyon összevesztünk a főnökömmel, és összecsomagoltam. Az pedig a véletlenen múlt, hogy szülész-nőgyógyász lettem. Úgy történt, hogy egy laboratóriumi vizsgálatot csináltam az akkori főorvosnak, Rotter Henriknek, aki a rák és a C-vitamin viszonylatát vizsgálgatta, és én a vizeletből végeztem C-vitamin meghatározást. Ez valahogy felkeltette az érdeklődését, és tett egy ajánlatot, amit, nagyon rövid habozás után, elfogadtam. így kerültem a szülészet-nőgyógyászat közelébe, és így eresztettem gyökeret az osztályon. — Nem bánta meg? — Nem. De lelkem legmélyén ma is sajnálom, hogy nem kórboncnok lettem. Nyolcvanévesen is irigylem a tudományok művelőit. — Felteszem> sok-sok ezer anya és gyermek ad hálát a véletlen ilyetén alakulásának. Egyáltalán — biztosan elég naiv a kérdés —, tudja, hogy körülbelül hány gyermeket segített a világra? — Fogalmam sincs. Számolja ki: mindent egybevetve, több mint nyolcvan éve dolgozom. Még csak megközelítő adatot sem tudok. De azt hiszem, ez nem is fontos. — Persze, hogy nem. Inkább csak az érdekesség kedvéért kérdeztem. A későbbiek folyamán, 1945 után hogyan alakult az élete? — Tulajdonképpen a felszabadulás után nyílt lehetőségem arra, hogy a bennem mindig meglévő és erre a pályára predisztináló társadalmi elhivatottság érzését és bizonyos orvosi képességeimet is kiélhessem. Hogy ezeknek a felszínre hozásához a megfelelő teret és alkalmat megtaláljam. Talán nem túlzás, és nem veszi senki kérkedésnek, ha úgy vélem, hogy volt bizonyos tevékeny szerepem a magyarországi tudományos kutatómunka kialakításában. De minden igyekezetemmel dolgoztam azért is, hogy a terhesgondozást általánossá tegyük idehaza. Ennek túl nagy hagyományai nem voltak, de nem kevés sikert értünk el ezen a területen már a háborút követő években is. Nem hiszem, hogy elvitatnák: részem van abban is, hogy a szülészeti ágyak száma jelentősen megszaporodott, és a szülészeti-nőgyógyászati ellátás még a nagyon sok bajjal küszködő, háborús sérüléseiből éppen hogy felgyógyult Magyarországon is jelentősen javult. — Ho! volt ön állásban? — Az Uzsoki utcai kórháznak lettem a nőgyógyász főorvosa 1946 -ban. Csaknem öt évet töltöttem ott, amikor kineveztek a Központi Állami Kórház, ismertebb nevén a Kútvölgyi főorvosává. Ott dolgoztam tizenkét évvel ezelőtti nyugállományba vonulásomig. Ezek jelentették a státuszt. Mellettük mindig igyekeztem ott hasznossá tenni magamat, ahol képességeim erre lehetőséget adtak, s ahol igényt tartottak az ismereteimre, tapasztalataimra. — Azt hiszem, az ilyesmiből az ön foglalkozásában sohasem lehet elég. Arra gondolok, hogy miközben nyilvánvaló tény, az orvos-beteg kapcsolat a legteljesebb bizalomra és titoktartásra épül, talán a gyógyítás semelyik más területén, nem olyan intim, teljesen feltárulkozó az érintkezés, mint éppen az ön szakterületén. Nem ért ezzel egyet? — Hogy mennyire egyetértek, azt legjobban bizonyítja az az álláspontom, mely szerint a jó nőgyógyásznak bizonyos mértékig jó pszichológusnak is kell lennie. Á praxis mellett ez külön tudomány. Vagy inkább művészet. Aminek az a lényege, hogy az orvos szinte azonnyomban megfelelő kontaktust tudjon teremteni a beteggel, aki esetleg szorongva, teli kételyekkel, lelki egyensúlyából kibillenve, kicsit zavarodottan ül le vele szemben a székre. Azt hiszem, orvosi sikereimnek, eredményeimnek egyik legfontosabb magyarázata, hogy nagyon gyorsan megtalálom azokat a szálakat, amelyek összekötnek még egy addig soha nem látott ismeretlennel is, aki bekopog hozzám. Nincs itt szó valamilyen hasonlíthatatlan képességről, titokról vagy különleges módszerről. Egyszerűen először hagyom beszélni az embereket. Nem igyekszem szóval tartani őket. És az a tapasztalatom — nemcsak az enyém, és nemcsak az orvosi gyakorlatban igaz —, hogy mindenki szereti, ha meghallgatják. Kiváltképpen áll ez a betegre, akinek a maga baja a legfontosabb. Ezzel van eltelve, és az őszinte, érdeklődő légkör már egy lépés, ha apró is, a gyógyulás felé. Van még egy dolog, amit nagyon lényegesnek tartok, és egész orvosi működésem alatt a szemem előtt lebegett, nevezetesen: soha más szempont nem vezérelt, mint betegeim érdekeinek a maximális képviselete. Nincs, nem is lehet más alapelv, mint a beteggel való teljes azonosulás, az ő szolgálata. — Ez nagyon szép, ars poeticának is beillő gondolatsor. Tulajdonképpen itt van vége ennek a beszélgetésnek. Mégis, engedjen meg egy utolsó kérdést. Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy mi vezérli, amikor még nyolcvanévesen is dolgozik, fárad, fogadja a betegeket? — Nézze, az biztos, hogy magánrendelőben korszerű szülész-nőgyógyász munkát végezni alig lehet. Hiszen ahhoz eszközök és társak kellenek. Egyetlen dolog van, ami miatt még érdemesnek tartom fenntartani a már erősen ritkított fogadóórákat. Ez pedig az, amiről már beszéltem: kell olyan hely, ahol meghallgatják a beteget. Ahol nem érzi, hogy tehertétel, egy szám, hogy az egy orvosra jutó betegmennyiséget szaporítja, ahol nem feszélyezi a tudat, hogy valaki más elől rabolja el a perceket. Ez a szoba, ez a rendelő pontosan ilyen. — Nem fáradt? — Ez csak a töredéke annak a munkának, amit évtizedekig végeztem. Egy időben a Kútvölgyi mellett a János Kórház szülészeti osztályát is vezettem. Egy évet töltöttem Koreában a háborút követően. Az első békecsoportnak voltam a vezetője, és olyan időszak egyszerűen nem volt, hogy a szűkebben vett orvosi gyakorlat mellett ne végeztem volna valamilyen társadalmi-politikai munkát. Hozzászokhattam ahhoz, hogy ne legyenek üres óráim, és hogy sokat dolgozom. Ez jó tréning volt. Talán ezért nem érzem törődöttnek magam. — Mindent egybevetve, az ön élete nagyon színes, tartalmas, sikeres és változatos. Van valami, amit másképpen kellett volna csinálnia? — Engedje meg egy nyolcvanéves embernek, hogy szerénytelen legyen. Igazi örömöt az okoz, amit nem pénzért csinálok, hanem amiért szeretetet és hálás megemlékezést kapok. Ebből nekem sok jutott. MÜLLER TIBOR 28