Budapest, 1987. (25. évfolyam)

6. szám június - Deregán Gábor: Városművelők dicsérete

VÁROSMŰVELŐK DICSÉRETE Szakemberek, kiknek módjuk van nagy külföldi könyv-, illetve levéltárakban búvárkodni, vallják, hogy Budapest történetileg Európa egyik legjobban feltárt fővárosa, s ez nagyfokú helyszeretetről vall. Számosak s tartalmukban sokrétűek a históriai munkák, mindenekelőtt — érthetően — azok, amelyek a város krónikájával hivatásszerűen foglalkozó történészek kezeiből kerülnek ki. Rendre színvonalas, a nemzettudatot erősítő, az önismeretet gazdagító publikációk látnak napvilágot, például, a Budapesti Történelmi Múzeum Tanulmányok Budapest múltjából és Budapest régiségei című sorozatában, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyveiben, a Fővárosi Levéltár dokumentációs kiadványaiban. Elkészült a legavatottabb kutatók közreműködésével a várostörténet öt vaskos kötete, és íródik az 1945-öt követő időszakot összefoglaló hatodik. Budapest múltja tehát, állítják a szakemberek, művelt terület, de korántsem csupán a „hivatásosok" jóvoltából. Eléggé alig becsülhető értéket hoztak s hoznak létre az „amatőr" helytörténészek, lokálpatrióták; az ilyen jellegű könyvek, például a kerülettörténetek, többnyire hiányoznak ama külföldi bibliotékákból. Itthon viszont tetemes a számuk. Igaz, sokan, nagyon sokan is vannak, kik tollat fognak. Valóságos tömegmozgalom az övék, különösen úgy másfél évtizede. Ők azok, akikkel kapcsolatban elmondható: minden hátrányból valamilyen előny is származik; azaz a nyugateurópaihoz képest megkésett budapesti nagyvárosszerveződésnek köszönhető, hogy vannak, s hogy kortársaink ők. Míg ugyanis kontinensszerte a fővárosok többsége mai területének és népességének az alapjait már a múlt század elején megteremtette, ez a folyamat hazánkban alapos késéssel következett be; közigazgatásilag csak 1950-ben jött létre Nagy-Budapest. A peremkerületek, elővárosok lakói új státusukat — nem utolsósorban kommunális előnyök reményében — elég hamar tudomásul vették, és érzelmileg is azonosultak vele. Ezzel együtt azonban a kispestiek kispestiek maradtak, mint ahogy a pestszentlőrinciek, a budafokiak, a cinkotaiak és a többiek is úgy budapestiek — ma is —, hogy változatlanul hűek szűkebb pátriájukhoz. Múltjukat nem tagadták meg, legjobbjaik pedig folytatták, vagy éppen ekkor kezdték meg „saját" várostörténetük írását, dokumentálását. Nincs ebben semmi rendkívüli. Nem tettek és éreztek mást, mint a régi, tizennégy kerületes „kis" Budapest őspolgárai, akik nagyon pontosan számon tartják és büszkén vallják, ha belvárosiak, várkerületiek vagy éppen tabániak, óbudaiak. Ám hogy az általában mégiscsak passzív lakóhelyszeretet egy sajátos várostörténetet teremtő mozgalommá vált, ahhoz egy televíziós műsor, az emlékezetes fekete-fehér vetélkedő adta meg a lendületet, s erre a világjáró szakemberek újfent azt mondják: példátlan... A képernyőn közzétettelhangzott felhívásra ezrek és ezrek indultak főleg a könyvtárakba, hogy gyűjtsék kerületük múltjának nyomtatott és helyenként tárgyi emlékeit. Persze biztos, hogy ebben szerepet játszott a győztesnek felajánlott felépítendő új óvoda; s talán az is, hogy az újabb kori hivatásos várostörténetírás akkor még lépéshátrányban volt, de — úgy hiszem — a hatvanas, hetvenes évekre beérett valamely társadalmi méretű igény is. Mindenesetre — művelődési házi nagytermet megtöltő csapatok verbuválódtak, amelyekből sok helyütt utóbb helytörténeti körök alakultak; kéziratkötegek, majd testes monográfiák íródtak; muzeális értékű tárgyi dokumentumok sorakoztak, később helytörténeti gyűjteményekké sokasodtak. Napjainkra a fővárosban a helytörténeti mozgalom túljutott látványos korszakán, és meglehetősen magas színvonalon megállapodott. Felnőtté vált, miközben sikerült megőriznie spontaneitásából adódó erényeit. Támogatókra is lelt a Hazafias Népfrontban, valamint a tudományos intézetekben, főleg a Budapesti Történeti Múzeumban. Ily módon képes továbbfejlődni és adott esetben felülbírálni korábbi önmagát. Szükség is van erre, mondják a múzeum munkatársai, mert némely kerülettörténet szinte kizárólag helyi emlékek alapján született, nélkülözi más, átfogóbb kutatások kontrollját, így hiányos, céljának kevéssé felel meg. Ma Budapesten néhány kerület kivételével mindenütt fellelhető helytörténeti kör, klub vagy éppen bizottság. Miként eltérő a nevük, eltérő az azokban közreműködők száma is. Itt csak húszan, ott százan, kétszázan tevékenykednek — cselekszenek! És ez a lényeg, ebben azonosak: úgy szeretik Budapestjüket, hogy óvják, védik Zuglójukat, Csepeljüket, Nagytétényüket. Múltját és jelenét. Okkal és nagyon pontosan fogalmazott a Hazafias Népfront legutóbbi kongresszusán e témáról szólva az egyik kutató, amikor így fejezte ki magát: a honismeret hasznos politikai tevékenység. Kétségkívül a legpatinásabbak és a legnépesebbek egyike a történelmi negyedbéliek várbaráti köre, ám hozzájuk hasonlóan csak a legteljesebb elismeréssel említhetők az óbudaiak, az újpestiek, a kőbányaiak. Hozzájuk hasonló, több évtizedes múltja van az angyalföldi, a zuglói, a kispesti, a pesterzsébeti, a csepeli helytörténeti kutatásnak, no és a belvárosinak, amely, a hírek szerint, ezekben a hetekbenhónapokban belső szervezési gondokkal küzd, a helyét keresi. Léteznek, újra és újra hallatnak magukról a VII. kerületi lokálpatrióták, a XII., a XVI., a XVII. kerületiek, a XVIII. kerületben most van fellendülőben a mozgalom, és ígéretes munka körvonalazódik, elsősorban fiatal értelmiségiek kezdeményezése nyomán, a XXII. kerületben. A XV. kerületiek honismereti körét az utóbbi években nagy nekibuzdulások jellemezték, most a mélypontra kerültek, nem egészen függetlenül attól, hogy pusztul múzeumépületük, s nehezen akar gazdára találni... Dolgoznak a VIII. kerületi helytörténészek is, ugyancsak kisebb-nagyobb nehézségek között. írják például a Józsefváros történetét, miközben jó érzésekkel tudhatják magukénak — s ez a maga nemében egyedüli Budapesten — kerületi értékeik tudományos jelentőségű lexikonát. Másutt is újabb — vagy újra — könyvvé formálódik a