Budapest, 1987. (25. évfolyam)
5. szám május - Örvös Lajos: Bérház a Dunánál
tornán. Egyikük se érzelmeskedett, akit ismert. Az se, akivel kölcsönösen nyomot hagytak egymásban. Egyik se tárta ki a lelkét teljesen, vagy legalábbis nem az a természet volt, aki mindenáron meg akarja mutatni a másiknak, hogy milyen, olyan volt, amilyen. Amelyik levetette a ruháját, lélekben az se vetkőzött le, vagy sohase teljesen. — Azt hiszem, itt másképp fest, itt az első, hogy lélekben vetkőzik le a másiknak, legalábbis így mutatja, ez itt a bemutatkozás — mondta Mária, szemét a férfira függesztve. Most, hogy eszébe jutottak ezek a beszélgetések, amiket csak azért folytattak, hogy gyarapodjon a lány angol szókincse, most volt olyan érzése, hogy Mária is viszolyog a hangosan kinyilvánított érzelmektől. Azért egyszer észrevette, hogy elegáns, sötétkék zsorzsett blúzt visel, jól áll a sötétszőke hajához, a halvány bőréhez, a két piros csíkhoz, a szájához, mindez úgy kihangsúlyozódott rajta, és mégse látszott oldódni a zártsága, az belülről fakadt. — Szép volt magán az a sötétkék blúz, amit a múltkor viselt — mondta neki Barnabás, mikor újra találkoztak —, elfelejtettem akkor mondani. — Aztán már a vonatkozó mellékmondatokról beszéltek. Megkeresi a lányt, döntötte el magában. Meglepődik? Nem biztos. Elég nagy a korkülönbség köztük, de Mária idősebb, mint amennyi a valóságban, ő pedig fiatalabb. Fel fogjuk fedezni együtt a várost, elsősorban a negyedet. Közel a Duna, nem az az igézetes, ünnepélyes, amelyik a centrumból nézve kínálkozik a szemnek, csak az a szürkébb, az a hétköznapi, a teherautókkal, darukkal, hangos beszédű kiszolgálóikkal tarkított alsó rakpart alatt. Látott egy étkezde-kávézót arra, oda majd elmehetnek egyszer. Vetett egy pillantást a bejárat mellett kifüggesztett étlapra, majd elhűlt a meglepetéstől, a legfinomabb ételek, ínyencségek hihetetlen olcsón, olyan olcsón, hogy annyiért nem is lehet adni őket, amikor mindennek megy fel az ára. Belesett az ajtón. A félhomályt csak itt-ott egy gyönge fényt adó lámpa igyekezett eloszlatni. A bordó terítővel takart asztaloknál a gyér számú vendégről lerítt, hogy adott az öltözetére, ha már idejött, de az is, hogy anyagi lehetőségeik e téren korlátozottak, és az is látszott rajtuk, hogy másban is elég igényesek, például az ételre, amit esznek, és ez az a hely, amelyet józanul mérve még látogathatnak. Habár ezek elég csalóka dolgok, lehet, hogy pénzesebbek, mint ő. Nem merte megvárni, hogy kihozzanak egy ételt valamelyik közeli asztalra, és lássa, mit nyújtanak ennyi pénzért, talán szart, ragyogóan tiszta tányéron, elnevette magát a gonoszságáért, továbbsietett. De elhatározta, hogy ide eljönnek majd, csábította az az igény, ami a helyből, az ott ülő vendégekből áradt, kicsit a gazdag étlap is a feltüntetett árakkal. Úgy döntött, előbb Máriát keresi meg, aztán megy csak a fotósboltba. Vagy tíz perc is beletelt, míg a diákok megtalálták, s ott álltak egymással szemben a nem épp barátságos, köves folyosón. — Hogy talált meg? — kérdezte, és látszott rajta, hogy nem erre kíváncsi, hanem arra, hogyan jutott eszébe a férfinak idejönni. Barnabás mindjárt erre válaszolt. — Itt lakom a közelben, én is eljöttem hazulról. Elég rendes albérleti szobám van, földszint, külön bejárat. Maga itt lakik az iskolában, ugye? — Igen. Tartott tőle, hogy Mária megkérdezi, miért jött el hazulról, de nem hozta szóba. Talán mégse fantáziált, mikor olyannak látta, aki nem szeret firtatni személyes dolgokat. Sok regényt olvas, amerikait, franciát is, talán azok hatottak rá így. Vagy egyszerűen ilyen. Talán úgy érzi, hiányzik belőle valami, ami csábítja a másik nemet, és akkor mire jó felfedni magát, kíváncsiskodni intim dolgokra? Talán nem is szemérmes, lehet, hogy a szerelemről is többet szeretne tudni, mint más, de a lelkét nem mutatja csupaszon annak se, akihez majd köti a sors. Barnabás ilyen személytelen kapcsolatra vágyott most, nem kalandra. Akárhányszor ülhetnek majd nála késő estig kettesben, lefüggönyözött ablaknál, beszélgetésbe mélyedve. Aztán — ki tudja? — egyszer a vonaton, úton valamerre, összehajolnak, egymásra tapad a szájuk, rohannak mellettük a mezők, és már várják, hogy célhoz érjenek. Valamiről tovább beszélve. — El tud jönni estefelé hozzám? — kérdezte Barnabás a lánytól. — Igen. — Itt a címem, felírtam — nyújtott feléje egy papírszeletet. — Ott leszek. — Kávét, tudom, nem iszik, majd főzök teát. — Viszek hársfát, magamnak azt főzöm meg. És egy rövid szöveget is viszek, amit lefordítottam, nyelvtanórára kell, megnézi? — Persze. Egy másodpercig kíváncsian nézték egymást, aztán elköszöntek. Barnabás sietett a fotósüzletbe, hogy megkérdezze, nincs-e Ricoh automata géphez filmtovábbító alkatrész. — Nincs — közölte vele az eladó, tagbaszakadt fiatal férfi, egy óriás, miközben rá se nézett. A pult mögötti üvegszekrényben jó néhány fényképezőgép állt, volt amelyiken látszott, hogy bonyolult műveleteket tud, volt, amelyikről nem árulkodott semmi, lehet, hogy az még többet tudott. — Nincs olyan gépe, amelyikkel nem kell tudni fényképezni, mindent önműködően állít be? A nagy darab férfi most ránézett egy másodpercre, felütve fejét az üvegpulton heverő papírokból, melyekbe temetkezni látszott, de ez a másodperc is elég volt neki, hogy felmérje az esetleges vevőt, kevésbé bonyolult szisztémával, de legalább olyan biztosan, mint egy komputer, s máris mondta, hogy van, de akkorra már levette róla a szemét. Barnabás még el se szánta magát, hogy vesz fényképezőt, csakúgy ösztönösen érezte, hogy rendkívüli alkalom, ami most kínálkozik. Az eladónak már semmi kétsége nem volt felőle, hogy nem megy ki innét üres kézzel, és fejét továbbra is makacsul leszegte, mintha tudná, ha felnéz rá, ezzel csak leértékeli az árut, és könnyen fuccs az üzletnek. Ezzel az adottságával a Scotland Yardnál nem akármelyik íróasztal mögött ülne, futott át a kancsal gondolat Barnabás agyán. — Nem az ott? — mutatott találomra a legrangosabbnak ítélt készülékre. — Azt nem látja, olyat máshol se nagyon lát. De akkor miért nincs a kirakat közepén vagy külön üvegbúra alatt, a pulton, hogy mindenki lássa, csodálkozott el Barnabás, aki még új lakó volt a fővárosban, és nem tudta, hogy Budapest a csodák városa, az ember semmit nem talál, amit keres, és közben minden van, ami csak számít a világon. — Mutassa! Hol van? — A hordó mögött — felelte a legtermészetesebb hangon a másik, s az oldalfalhoz sietett, ahol egy hokedlin lakkozott, fekete vaspántos kis hordó állt, abba nyúlt bele felülről az eladó, és húzott ki belőle egy nagyobb és egy kis bőrtokot, micsoda bőrből voltak! Még mindig nem nézett a vevőre, egyszer már megnézte, megtudott ebből mindent, amit akart, mit nézzen még rajta? A nagyobb tokból előhúzta a fényképezőgépet. Kiugró elején piros számok, éjfekete testén különféle kapcsolók, herkentyűk. — Ez mindent magától csinál? — kérdezte megilletődve Barnabás. — Ha automatára állítja, akkor magától, ha kézi beállításra, akkor magának kell beszabályozni. — Maradjunk az automatánál, az se lesz könnyű, hatökör vagyok technikához. — Majd beletanul. — Nem ismer engem. — Magának nincs önbizalma. Merjen! Na, figyeljen ide! Megmutatta, hogy kell automatára állítani a gépet, hogyan jelenik meg utána a keresőben egy P betű, nem szabad vibrálnia, ha szép, folyamatos a vonala, akkor addig kell forgatni a távolságmérőt, amíg nem lesz a keresőben tiszta a kép. Elmagyarázta, hogy automatikus önkioldója is van, beállítás után csipog egy ideig, mialatt odaáll az ember a lencse elé, mondjuk, valaki mellé, és az állványon a gép magától működteti az exponálót, kész a felvétel. Mikor a gép árát mondta, Barnabás csaknem elszédült. Ennyi pénz! Megéri? Az eladó gondosan követte gondolatmenetét. — Ez a legtöbbet tudó japán gép — tárta szét a karját. Egy ilyen rühes mellékutcában, hüledezett a férfi, eh! nem is rossz hely, itt szaga van az életnek, és nem is rossz szaga, jobb, mint ott, ahol mindent csak a szemnek... Reggel viszonylag nagyobb összeget vett magához, íróasztalt és könyvesszekrényt akart venni, már megbeszélte a háziakkal, hogy odaviszi ezeket, de úgy gondolta, azokat még megveheti, ezzel a vásárlással nem várhat. Hány alkalmat szalasztott már el az életében! Mert félt. Ezt most nem fogja. Habár csak egy fényképezőgépről van szó. Együtt fedezik fel majd Máriával a negyedet, a várost, talán messzibb régiókat is. Már ma este kipróbálja a masinát, leülteti a lányt az ágy szélére, gyorsan melléje ül, és várják, hogy elkészüljön a felvétel. Aztán kijavítja a fordítást, amit feladatul kapott Mária az egyetemen, elkortyolják a teát, a feketét. És nem ejtenek szót a múltról, hogy arról mit éreznek, mert ezután az jön, hogy most mit éreznek. Minek beszélni róla, hogy mit érez az ember, mikor annyi fontos, érdekes dologról lehet beszélni, annyi mindenről kell is, egy nagyvárosban erre jut a legkevesebb idő. Egy-kettőre elsötétedik a ház udvara, ahová néz az ablak, Máriának indulni kell, hogy felügyeljen éjszaka a bentlakókra az iskolában, vagy ha szünnapja van, s lefekszenek, akkor se igen beszélgetnek már, kell a csönd, főként nagyvárosban.