Budapest, 1987. (25. évfolyam)

5. szám május - Örvös Lajos: Bérház a Dunánál

LEGSZŰKEBB HAZÁM ÖRVÖS LAJOS BÉRHÁZ A DUNÁNÁL A negyed, ahol szobát bérelt — egy ósdi, hórihorgas ház földszintjén —, de külön bejáratút, förtelmesen unalmasnak, jellegtelennek tűnt neki első látásra. Kétszer is eltévedt, míg megtalálta a keresett utcát, egyik olyan volt, mint a másik. Aztán, amit kezdetben sivárnak látott, új színt kapott, talán az idegenségtől, mely mindenünnen áradt feléje és szemet, fület ad a képzeletnek. Mikor az ember új életet kezd, ő legalábbis eltökélte, jobb, ha semmi nem hasonlít a régire, semmi nem emlékeztet rá. Ez ugyanis bizonyos fokig önáltatás, az ember nem képes szembenézni vele, hogy elsősorban önmagától menekül. A viszonytól, amit folytatott a világgal, vagyis azzal a néhány emberrel, akik körülvették, feleség, rokon, ismerős, de még tárgyak is, mert ezeken is sok fordul. Ennek a viszonynak kell megváltoznia, hogy ne ott folytassa, ahol abbahagyta, épp csak most más figurákkal, a magával vitt és néhány új tárggyal, mert bármilyen furcsa, vannak, akiknek a viszonya kicsit olyan a tárggyal, mint az emberrel. Barnabás, így hívták a férfit, úgy érezte, mikor otthagyott mindent, hogy nem egy világtól szakadt el, hanem egy személytől, a feleségétől, akihez olyan szoros szálak fűzték, hogy még most sem tudta elhinni, ami törtéqt, és tudta, hogy az egyetlen orvosság rá, ha önmagától is elszakad. hz a legnehezebb, neki csak azért nem volt nehéz, mert ő régi önmagához tér vissza. Jó téma egy pszichológiai tanulmányhoz, de Barnabás mindig félt egy kicsii a pszichológiától, bármennyire tetszett is neki, mert az ember könnyen kész receptet lát benne, magára ismer a leírt alanyban, mint ahogy a laikus az orvosi könyvekben a legrémesebb betegségek tüneteiben a saját tüneteit véli felismerni. Az ember többet profitál egy jó tengerentúli regényből, és még szórakozik is. Hamarjában a következő felfedezéseket tette Barnabás az új negyedben, közelebbről az utcájában. Az öreg kávézóba a markáns léptektől három, kissé már horpadt falépcső vezet a járdáról, bent félhomály, a szerény berendezés arról tanúskodik, hogy nem a látvány vonzza a vendégeket, nem azért ülnek be egy kávéra, hogy egyben mások pillantásán mérjék le, mit érnek, hanem hogy megengedjenek maguknak egy luxust, aki fényesebb helyre megy, és a legtöbben már csak oda mennek, az nem érzi luxusnak. Itt még el tud mélyedni magában az ember, a legtermészetesebb, hogy a semmibe mered, ha meg másodmagával jött, úgy érezheti, mintha csak ketten lennének, mert az emberek könnyen tárgyakká változnak körülöttük, a tárgyak viszont éppoly könnyedén emberekké. Olykor ez nagyon pihentető. Az is feltűnt neki, hogy a környező utcákban nem lát cicomás boltokat, a fűszer- vagy divatáruüzlet cégérei egytől egyik fakók, a betűk kopottak rajtuk, a kirakatban az áru önmagáért beszél, ha beszél, nem a szép kiállítás hívja fel rá a figyelmet. Egy kirakatban új és használt fényképezőgépek, napszemüveg, megállt előtte. A kisvárosban, ahonnét nemrég idejött, egy kínai mokkáskészletet vásárolt a feleségével, rendkívül olcsón, a Bizományiban. A fotó-televízió pultnál akadt meg a szeme egy hipermodernnek látszó készüléken, fekete testén zöld és piros bigyó. — Ezzel az is tud fényképezni, aki egyébként nem tud? — kérdezte a fiatal eladót. — De még mennyire! — felelte meggyőző hangsúllyal. — Egyedül a távolságot kell beállítani rajta. Egy bibije van csak, törött a filmtovábbítója, Budapesten biztosan talál ilyen alkatrészt, nagyon megéri az árát. Ez egy márka! Akkor már úgy benne volt, hogy elköltözik hazulról, és kedvet kapott rá, hogy ezt-azt, ami úgy megfogja, hazavigye magával, persze, fényképen. Talán nem is csak azért, hogy gyönyörködjön bennük. Amikor mindenre annyit kell várni az életben, és nemegyszer hiába, nem rossz érzés tudni valamiről, hogy csaknem biztos megvalósul, már néhány nap múlva. Legalább fényképen. Hacsak egy régi, cirádás fakapu az udvar sarkában álló fekete szemeteskuka a rajta gubbasztó macskával, esetleg egy lány, finom, sötétkék blúzban, az elég nagy, barna politúros asztalnál, lapján egy repedéssel, a szobája közepén. Persze ezek jobban jönnek ki színesben. Mária volt ez a lány. Nemrég még angol nyelvleckéket adott neki a kisvárosban. Irtózatos erő lakozott ebben a nádszálvékony lányban, most a harmadik diplomáért dolgozik, az angoltanáriért. Jóformán nincs is teste, sötétszőke haj, két keskeny piros csík a szája, hosszú kezek, pipaszár lábak, szenvedélyről semmi nem árulkodik rajta, hacsak nem a szemében az a szomjúság, hogy minél többet tudjon, konkrétról és nem konkrétról, vagyis szellemről, Barnabásnak az volt az érzése, hogy még a lélek dolgairól is, ami annál furcsábbnak tűnt, mivel őmaga egyáltalán nem látszott törődni az érzéseivel. Nem lehettek nagy sikerei a férfiaknál, biztos maradinak tartják, Barnabás azt gondolta, hogy inkább előreszaladt kicsit magatartásforma és érzelmi beállítottság terén. Először a zongoratanári diplomát szerezte meg, aztán pszichológiára akart menni, de nem vették fel, az most nagyon divatos szak és zsúfolt. Földrajzra jelentkezett, a világ mindig izgatta, oda sikerült bejutnia, és megkapta a második diplomáját. De az idegen nyelveket is szerette. Mikor egyre fontosabbá volt a tanításuk, bejutott az angol szakra. Barnabás Londonban járt egyetemre, ami kezdetben nem sok jót hozott neki idehaza, hogy miféle szellemiséget áraszt maga körül. Aztán, hogy új szelek kezdtek fújni, és egyre jobban megbecsülték a szaktudást, egy kéthavonta megjelenő rangos, angol nyelvű tudományos értesítő nyelvi szerkesztését bízták rá. Visszatért az önérzete, élvezte a munkáját, nekiesett, hogy fejlessze a tudását. De ahogy javult a légkör az országban, és nagyon erősen javult, úgy törtekkel az egyéni problémái. Sokfele megromlott a családi élet, mert a férfi undorító nőcsábász, megrögzött alkoholista, másutt a nőnek titkai vannak, és ez kiderült, összezárva élnek anyóssal, nagynénivel, felnőtt gyerekekkel, és mindegyik másként lát, másként érez, mást tart jónak és mást tűrhetetlennek, akkor is, ha különben nagyon szeretik egymást. Barnabásnak is ez az irritáló, egymást árgus szemekkel figyelő családi közösség rontotta meg a házasságát. A kisváros egyik magándivatszalonjának vezetőnője, a legelegánsabbé, protezsálta be nála Máriát tanítványnak, nem vállalt tanítást, maga is nyelvi tanulmányokba mélyedt, további tervei voltak vele. A vonzó külsejű asszony kislányát Mária tanította zongorázni a balett- és mozgásművészet, a lovaglás és síterepen műlesiklás mellett, amiket az még tanult a gimnázium végzése közben, igaz, mindenben kitűnő volt, de egyre soványabb. Barnabás nem tudta elhárítani a kérését, pedig csak egyszer kérte, de akkor hosszan nézett rá, aztán mikor megismerte Máriát, akinek láthatóan imponált a tudása, fél éjszaka gyúrta a nyelvet otthon, mintha önmagának is csak a tudományával tudna tetszeni, és ki tudja, nem gondolt-e rá, hogy mindenkinek, a férfinak is. Neki tetszett is, azzal együtt, hogy Mária lány, hogy semmit nem akar mutatni a nőből, pedig ő is nő. A ház felső szintjén, háló-dolgozó szobájában adta a leckéket, melyek órákig eltartottak, mert mindig túllépték az időt. A falakat sárgásbarna lambéria burkolta, két könyvszekrény, dívány, kisasztal, azon is könyvek, két kárpitozott szék, az íróasztal, rajta papírok, asztali lámpa, s egy hordozható, az egész világot vevő Saab rádió, mert a zene nem zavarta munka közben, csak az volt a baj, hogy nemegyszer az egész világ jártatta a száját, és nem talált jó zenét. Persze, mikor nem dolgozott, egy előadást is meghallgatott szívesen, magyarul vagy angolul. Az ablaka a hegyoldalra nyílt, mondta egyszer Máriának, nézzen ki, milyen festői kép, nézték egy percig, közben mindketten másra gondoltak, és többé egyszer se néztek ki a hegyoldalra. Az már zöldben úszott, aztán ellepte a hó, aztán megint zöldben úszott. Mindig a szövegre tapadt a szemük meg egymásra, de egymást se nagyon látták, olyan szenvedéllyel merültek el a témában. Mária szókincsének gyarapítása miatt mindenről beszéltek, még a férfi-nő viszonyáról is, ki-ki a saját tapasztalatáról, Mária nem túl nagy lelkesedéssel. Járt valakivel, talán csak az tetszett neki az egészben, hogy rendezett, komoly férfi, de lehűtötte, hogy látszott rajta az igyekezet, mennyire szeretné szorosabbra fűzni vele a szálakat, elszakadtak egymástól. Egy idősebb, jóval tapasztaltabb barátnője azt mondta neki a férfiakról, liogy állatok, neki is ez az érzése. Akkor csak a vállál vonta meg rá Barnabás, most, ha újra találkoznak, visszatér még a témára, lehet, hogy állatok, de az állatok sem egyformák, sőt, nagyon különböznek egymástól, éppúgy, mint az emberek. Odáig menően, hogy van állat, amelyik már szinte ember, és megfordítva, van ember, amelyik szinte már állat. Ő londoni nőkről mesélt neki meg párizsiakról, mert többször áthajózott rövidebb időre a csa-36