Budapest, 1987. (25. évfolyam)

5. szám május - Csoóri Sándor: Versek

VÖRHENYES KÖVEKEN Ültem az oroszlánszobor tövében vörhenyes köveken, nem tudtam semmit életemről, csak azt, hogy egyszer újrakezdem. Verebek ugráltak a fűben, akár a hülyék, fejüket földre húzta néha valami nehezék. Hallottam: dühös ág ropog mögöttem, mint forradalmakban a géppisztolyok s üveg sikolt, autók szirénáznak s egy lány haja vörösen, mint a vér elborította az utcákat. Nem volt még semminek jövője s nem volt már múltja se — a nyár, mint halotthamvasztó izzott: rózsával befűtött kemence. Csak a köveken mozdult valami, csak az elpusztíthatatlan vízben a hidak alatt — rohanő őrültek háza: sárga villamos, csak a te kerekeidben, csak a te vasaidban. A KIS FENEVAD Jön, jön a kis fenevad hozzám körömcipőben, jön a hídon át, idáig hallom — A lecsupaszodó Margitsziget tölgyfái fölött varjak forognak, mint a gyászkocsi kerekei — Hó készülődik, hó, írja az újság, lassan a szobámban is már megered, de ő csak jön kirügyezve, mint akit zene kísér: hanyatló, nyári délutánok dobszólója — Néger lányokat láttam így egyszer közeledni Havannában, a homokzsákokkal és a vörös dáliákkal eltorlaszolt utcán narancsot ettek, mintha a fenyegetett világ nevében tüntettek volna édes mozdulatokkal — Hogy prüszkölne a vén Bakkecske-Anakreon, ha a szélverte hídláb tövéből látná: fölötte micsoda mennyország vonul, micsoda tüntető cipőkopogás a halál ellen, gyöngéd comb-surlódás zaja s fekete sásé. VALLOMÁSA VÁROSHOZ Mennyi szélsodorta szemét az utcán, mennyi kiüresedett, kóbor arc s fojtogató füstcsík a város égboltja alatt! És mennyi kilúgozott szerelem a falak mögött! De ha a szenvedély zöldre vált át, mint átkelőhelyek lámpái kis időre, meglódulnak a visszafogott lombok, az esők, a magasból csipkefüggönyök havaznak s a villamos vágányain végigszáguld valami fényes őrület, sípol és sír, mint a fejhangon sikoltó furulya. Szeretlek? Nem szeretlek? A naptár lapjait tépkedem, Város, harminc éve. Csavargok utcáidon, de nem tudom, hova megyek. Itt minden közelebb van a kézhez, a testhez, közelebb a gyönyörhöz s gyilkoláshoz. A boylerek sárkánytorkaiból lángok lövellnek arcomig, mint a mesében és lent, a kéregalatti szennycsatornában folyvást zuhog az örökéletű mocsok. A tiéd vagyok, Város? Vagy csak a foglyod vagyok? Gyakran elhagylak, megtagadlak és visszasóvárgok oda, ahol a tüzek úgy feküsznek le most is a földre, mint kimerült, igás állatok, s a kertben sündisznó jár, az ősvilág bizalmasa, de bársonyos mocorgásában egyszercsak megcsikordul százezer ablakod, vasad és szép, idegbeteg nőid is fölsikoltanak árván s én máris ott vagyok velük újra a fölfelé suhanó, tükrös felvonókban, a földalatti vonat hajat-úsztató huzatában, megsokszorozódva tömérdek pillantásodtól és őrületemtől. Ha nem te fogadsz magadhoz, talán csak egy erdő gondolkodik velem s a Holdra könyöklő halál és a világ nem jön el értem válságos óráiban, nem üzen, nem vár, nem küld utánam zenét, amelyről halhatatlanulni tanulok. Fehér hártyáimon ott remegsz izgatóan, mint vacogó dobokon a borsószemek. Füst nyel el? Földrengés? Futó tűzrózsák burjánzása? Ha elárullak is, Város, veled veszek.