Budapest, 1987. (25. évfolyam)

5. szám május - Csoóri Sándor: Versek

LEGSZŰKEBB HAZÁM Budapest nekem sokáig csak borzongást kiváltó fogalom volt. Távoli város, elképzelhetetlen színhely és célpont, amelyet az amerikai bombázók hetente többször is szétveretnek. A háború utolsó tavasza, nyara, ősze volt ez az idő. Álltunk, szívdobogásos szemtanúk, a kazlak tetején, s néztük a mértani rendben vonuló Liberátorok ezüstlését a magasban, mintha nem is gépek, hanem az ég páncélos lovagjai vonulnának föl Budapest ellen, végső leszámolásra. Gyerekek voltunk, fogalmunk se volt történelemről, politikáról, de a rombolás és a halál képzete már minket is megérintett. A távolban remegő s alaktalan város négy esztendő múlva, 1948 márciusában, egyszer csak megtestesült. Akkor jártam először utcáin s hídjain. A Pápai Református Gimnázium diákküldöttjeként jöttem föl a centenáriumi ünnepségekre. Az, hogy a Múzeum-kertben és a Múzeum lépcsőin Petőfi nyomában lépkedhetek, nem hatott meg különösebben, hisz Pápán az ő háza melletti házban laktam. De hogy ez a személyes meghittség magával a történelemmel érintkezhetett, alaposan fölbolygatott. Itt Pesten volt a Landerer nyomda, ahol a Nemzeti dalt a cenzor engedélye nélkül kinyomtatták. Itt hirdették ki a sajtószabadságot is. És itt élt Vörösmarty, Arany, Vajda János, Ady, József Attila, Radnóti — valami ekkor kondult meg bennem. Valami belső hang azt súgta nekem is, a kezdő verselőnek, hogy itt kell majd élnem, mert a legfontosabb dolgok itt dőlnek el. 1951 óla élek a fővárosban. h\ekig úgy hánykolódtam benne, mint viharba került hajó fedélzetén. Még a tengeri betegséget is megkaptam hamarosan: zöld voltam, gyomor-gyönge, ágrólszakadt, fiatal idegbeteg, de mégiscsak elképzeléseim közelében élhettem. Az irodalom és a politika közelében. S mivel én jó alaposan megszenvedtem „pestiségemért", nemcsak hogy nem éreztem a fővárosban magamat idegennek, de az se jutott eszembe soha, hogy a falut és a várost kétféle szemmel nézzem. Sőt, a falumat valójában Budapesten fedeztem föl. Szülőhelyem Zámoly, nekem olyan természetes volt mindig, mint a kezem vagy a hangom. Nem vettem róla tudomást. De a szobrok, a színházak, a hattyúnyakú, magas utcalámpák tövéből egyszer csak fölfedeztem markáns arcvonásait. A másságát. Különlétének evidenciáit... Hányszor megesett s megesik azóta is velem, hogy a rázkódó hidak aljában váratlanul nagy csönd támad bennem, s látom, hogy jön föl szülőfalum fölött a Hold és a temetődomb felől egy kukoricával megrakott szekér nyikorog hazafelé a határból. A világmindenségben nincs nála érdekesebb esemény. A kerekek nyikorgását, mintha a telihold visszhangozná. Egyszóval: meggyökeresedett városlakó vagyok, aki sose felejti el, hogy élete paradicsomi kora falun múlt el. ÉJSZAKA A VÁROS UTCÁIN Céltalan utcák a széllel egyirányban, visszhang-nélküli város, éjszaka. Nincs látható út, amelyen hazajutnék: állok az ég előtt, fölcsöngessem az Istent? Meghajnalodnék bárhol, csak ne házban, vizek göröngyös hátán, a fény futóárkaiban, minél messzebb az ágytól, amelyben meghalok majd s közel, közel a föld választott dombjaihoz. Nincs másom, csak a testem árnyéktalan magánya, elveszteni való csomag a boldogság előtt. Város, vezess el engem a szerelemhez. A fák, a fák holnapra kiragyognak. A Nap körhintájába szállok, nyugtalan utas, és lesz, aki nézi majd hatalmas suhanásom. A TE IDŐD Ez volt a te időd a napból: ez a fél-este, ez a majdnem-már-sötét, mikor a lámpák megmozdulnak s a Gellérthegy, mint a kályha, fűteni kezdi a várost — ez volt a legtágasabb, a legismeretlenebb, minden idő közül mégis a leghihetőbb: tudtam, mire való a lábam, mire való a nevetésem, vállad és vállam helye egymás mellett, eshetett hó és hullhatott szembogaradra korom és fölvérezhettek szeretőgyilkos tekintetek: a villamosok hazáig vittek mindig. Ez volt a te időd minden időkből, a babiloni kövekről mohás bikafej nézett hosszan, a budavári kövekről szétázott mozi-istenek arca s ilyenkor lázadoztál, hogy bogarak, fecskék és árnyékos levelek napján se mehetünk el mindenhová, hogy fénycsövek börtönéből csak hajad szökdöshet északnak, délnek, de tested verseket szült nekem mégis, hogy fáradságom és életem versekben múlhasson el s legyen a nappali fűnek folytatása a szavakban is, a hátad mögül fölemelkedő Holdnak legyen helye az ablakon túl. 34