Budapest, 1987. (25. évfolyam)

5. szám május - Sőtér István: Az én könyvtáram

Kabdebó Lóránt interjúja SŐTÉR ISTVÁN: AZ ÉN KÖNYVTÁRAM S. I.: — Éjszakai olvasó vagyok, olvasott könyveim az éjszakáim részei: a nappal és az álom közé helyezkednek. Némelyiküket az örömért olvasom, némelyiküket kötelességből. A Lánchídon közeledő mentőautók szirénája éppúgy hozzátartozik olvasmányaimhoz, mint a Jégverem utcába parkoló kocsik motorhangjai. Budapest éjszakáiban csak betörők dolgoznak hangtalanul, miközben feltörik a Fő utca kirakatait. Az elmúló napot talán csak az éjszaka tudom megmenteni: valami fontosat még elvégezhetek. Vannak, akiknek hasznos kényszer az olvasás, gerincet erősítő gyakorlat, segítség, melyet az élettől elég ritkán, de a művektől valamivel gyakrabban lehet elnyerni. Persze a külvilág is a belvilághoz hangolódik néha: amikor legutóbb egyik kiváló költőnk verseit olvastam, a túlparti irodaház ablaksorai úgy gyulladtak és aludtak ki, mintha váltakozó verssorok lennének. Olvasás közben könyvem sarkához, az olvasólámpa alá fészkeli magát fiatal, rőt macskám, mintha Baudelaire-t akarná igazolni. Pár éve még komondorom őrzött lábamnál, és nem a szeme figyelt, hanem a csillogó orrtükre. Milyen megnyugtatóak az állatok, mennyire összhangba kerülnek művekkel és gondolatokkal, mintha két természet találkozását akarnák elősegíteni. Macskám egy őszi alkonyatkor csatlakozott hozzám, s olvasásom közben most arany szemével felelősségteljesen figyel, komoly és fegyelmezett, hófehér lábait maga alá húzza. K. L.: — Oly pontosan írod le a könyvek és az éjszakák viszonyát, mintha felvevőgéppel rögzítenénk téged munka közben. De hadd idézzek még egy ilyen ,,élethű" beszámolót: feleséged, Jász Veronika festményét könyvtáradról. S. I.: — Az még a régebbi lakásunkban, a Verpeléti (a mai Karinthy Frigyes) úton készült. Czóbel is nagyon szerette ezt a festményt. Ahányszor meglátogatott minket, mindig kérte feleségemet, mutassa meg neki a képet. Sajátomnak is vállalnám — mondta róla. Pedig ő szigorú mester volt. K. L.: — Mit jelent számodra: könyvek között élni? S. I.: — Számomra a könyv munkaeszköz, tehát olyan, mint az asztalosnak a gyalu, kovácsnak a kalapács: szerszám. Éppen ezért nem is vagyok igazi bibliofil: jegyzetelem, aláhúzom a sorokat, behajtom a lapokat. Persze azért a könyvtáramat óvom, és nagyon büszke is vagyok rá, szeretek fölnézni a falaira, mert a mennyezetig érnek a könyvespolcaim. De hát, azt hiszem, a legtöbb íróembernél, tudósnál ez így szokott lenni. Jász Veronika festménye K. L.: — Hogyan kezdődött? S. I.: — Ha visszagondolok, hogy milyen kis könyvtárból született meg ez a nagy, néhány ezres gyűjtemény, akkor magam is meglepődöm néha. Valójában nagyapám — akit már nem ismertem, mert kétéves koromban meghalt, az első világháború idején — volt szenvedélyes könyvgyűjtő. Igazán távol állott az irodalomtól, a szegedi dohánygyárnak volt az igazgatója, de a könyvtárában meg lehetett találni az egész magyar irodalmat és a világirodalomnak egy nagyon értékes részét is. Ezt a könyvtárat halála után gyermekei három részre osztották. Az édesanyámra esett résznek a felét én kaptam meg, másik felét öcsém őrizte. A harmad könyvtárnak ez a fele lett az én könyvtáramnak a magja. Különös könyvtár volt ez: nagyapám nagyon szerette az utazási könyveket, különösen a vitorláshajókkal tett föld körüli utazások leírásait, Kínát, Távol-Keletet, az Egyesült Államok keleti és nyugati partjait litográfiákon bemutató szép, aranyozott, német kiadású útleírásokat. Az ember azt hihette volna a könyvtár alapján, hogy nagyapám valami világjáró lehetett, holott életében legfeljebb, ha Bécsbe utazott, hivatalos ügyben, és legnagyobb útja Drezdába vezetett. De ezekhez a német nyelvű útleírásokhoz a múlt században kiadott kitűnő sorozatok, a Magyar Remekírók Könyvtára és a világirodalmat bemutató sorozatok járultak. K. L.: — És hogyan tovább? S. I.: — Mármost én különös helyzetben voltam. Egyetemista koromban nekem nem volt szükségem magánkönyvtárra, mert az Eötvös-kollégiumban laktam, az én könyvtáremlékem az Eötvös könyvtár. Ott egy óriási könyvtár állott a rendelkezésünkre, a legkedvezőbb körülmények között. Helyben olvashattunk, a tejfehér lámpaburák alatt, a polcok közötti asztalokon, és azt a könyvet vehettük le a polcokról, amelyiket akartuk. Volt a nagy könyvtár, ahol a francia, német, angol, olasz és szláv irodalmak foglaltak helyet, volt egy külön magyar könyvtár, volt külön könyvtár a történészek számára, és volt egy filozófiai gyűjtemény is. Könyvek között éltünk, saját könyv gyűjtésére még csak gondolnunk sem volt érdemes. Egyetlen könyvet vettem meg, hogy legyen saját, személyes könyvem is: Ady Összes verseit, azt a nagyon szép Athenaeum-kiadást, mely valamikor a harmincas évek elején jelent meg — ezt még ma is őrzöm. Könyvet gyűjteni akkor kezdtem igazán, amikor megházasodtam, és otthont alapítottam. Vásárolni alig kellett könyvet, hi-29