Budapest, 1987. (25. évfolyam)

5. szám május - Sőtér István: Az én könyvtáram

szen akkor már fiatal, kezdő író voltam, és íróbarátaim mindig elküldték könyveiket. Rónay György, Jékely Zoltán, Thurzó Gábor, aztán a fiatalabb nemzedék, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes. Weöres Sándornak vannak dedikált példányai könyvtáramban. Ezekből a könyvekből, valamint Illyés és Németh László dedikált küldeményeiből kezdett növekedni a könyvtáram. Legbecsesebb része ma is az, ahol ezeket a kortársaimtól kapott dedikált könyveket őrzöm. Későbbi korszakomban, amikor főleg irodalomtörténettel foglalkoztam, akkor pedig a szakkönyvek jöttek maguktól. Az Akadémia kiadványai pedig járnak az Akadémia tagjai számára. így megint csak nem szorultam könyvgyűjtésre, mert a könyvek maguktól gyűltek, és már az egész szobát betöltötték, a polcokat minduntalan meg kellett toldani, tovább kellett emelni, hogy a könyveim elférhessenek. Valaki fölteheti a kérdést, milyen könyveket vásároltam, mi volt az, amit nem kaptam meg, de mégis érdekelt. Főleg a francia irodalom volt az, amit magam pénzéből gyűjtöttem össze. K. L.: — Pedig eredetileg csak a véletlennek köszönheted, hogv franciául kezdtél tanulni. S. I.: — Mikor 14 éves lettem, dönteni kellett a jövőmről, nagyanyám bátyjához, aki nyugalmazott ezredes volt, fordult tanácsért. Ő nem tanácsot, hanem egyenes, tömör parancsot adott: azonnal jelentkezzem a budai hadapródiskolába, utána Ludovikára kerülök, mert, úgy vélte, a katonatiszti pálya az egyetlen, amelyre alkalmas lehetek. Utasításával lehetetlen volt ellenkezni. A jelentkezést elfogadták, de azzal a feltétellel, hogy francia nyelvből különbözeti vizsgát kell tennem. Márpedig én franciául egy szót sem tudtam, mivel a szegedi piarista gimnáziumban latint és görögöt tanítottak, egyébként kitűnően, annyira, hogy bizonyos latin szövegeket ma is elég jól olvasok. Ezenkívül németet tanultunk, ami nekem könnyen ment, mert nagyanyám a Szepességből származott, velünk németül szeretett beszélni, ahogyan lánykorában megszokta, és német könyveket olvasott, Fontanét és Jókait, ez utóbbit, persze, német fordításban, és nekem Jókai könyvei először német nyelven kerültek a kezembe, mert könyvszekrényünkben csak a lipcsei kiadású piros kötéses német Jókai volt meg. Fél év alatt meg kellett tanulnom franciául, rendkívül lelkiismeretes tanáromtól, egy fiatal szegedi jogásztól. Tanárom megszerezte a francia középiskolák irodalmi olvasókönyvét. Itt találkoztam először Flaubert-szöveggel, az Emma Bovaryból, mégpedig az egész könyvnek talán a legnehezebb szövegével, amelyikben Flaubert az Emma esküvőjére érkező falusiak fogatait, a különböző kocsifajtákat, lószerszámokat és öltözékeket leírja. Nem a szöveg nyűgözött le, hanem a stílus ritmusa, melyet tudásom elégtelensége miatt talán csak annál inkább érzékeltem. Ez a regényrészlet annyira elragadott, hogy belevetettem magam Flaubert-be, a francia irodalom legnehezebb nyelvi és stilisztikai feladatába, előbb magyarul, majd zsebpénzemből megvásárolt, filléres kiadásokban, franciául, és mindez annyira elbűvölt, hogy már csak Flaubert-t akartam mindig olvasni, mégpedig franciául, és ekkor határoztam el, nem franciául, de magyarul valami hasonlót szeretnék írni. Hogy a műveimre is utaljak: a Kísértet című kisregényem tulajdonképpen ennek az élménynek a folytatása. Persze többet már hallani sem akartam a katonai főreáliskoláról. 30