Budapest, 1987. (25. évfolyam)

5. szám május - Seregi Lászlóő: A Taurus

NAGY MÚLTÚ GYÁRAK günkhöz, és ami ennél is fontosabb: bevetésre alkalmas szellemi tőkénk. Ezt itt és most nyíltan ki merem jelenteni, mert azokban az időkben, amikor összeállt a vállalat jelenét és jövőjét meghatározó stratégia, még nem tartoztam a felső szintű vezetők szűkebb testületébe. Egykori vezetőink nagy-nagy, kellően tán sosem méltányolt érdeme, hogy felismerték: „vigyázó szemüket" a nemzetközi piacra kell vetniük. Attól fogva érvényesült is ez a szemlélet, akkor is, ma is nemzetközi mércével mérjük a teljesítményüket. Másnak nem is volna különösebb értelme. Ez azt is jelentette, hogy tevékenységünkben mind fontosabbá, meghatározóbbá vált az export. Ennek érdekében fejlett nyugati technológiákat vásároltunk és honosítottunk meg a gyakorlatban. Csak példaként említeném abroncsgyártásunkat. De, hogy színezzem a képet, elárulhatom, a világpiac is vett tőlünk eljárást, 1975-ben az Egyesült Államok iratkozott fel szorosabb üzleti partnereink közé. — Ne haragudjon, ha némiképp aggályoskodom. ügy hallottam, hogy a tőkések túlnyomó többsége nem kíván közelebbi kapcsolatba lépni az emberbaráti társaságokkal, inkább profitra szeretne, de bőséggel, szert tenni. Magyarán: kétlem, hogy eladna, pont nekünk, élenjáró technológiát. Nem tenné ezt akkor sem, ha történetesen fizetőképes a vevő. — Abban csakugyan igaza van, hogy mostanság nehezebb kiemelkedő színvonalú technikát vásárolni, mint — teszem azt — egy évtizede. Mi ennek az oka? Nos, a műszaki fejlesztés mindenütt igen sokba kerül, meg hát senki sem szereti a komolyabb vetélytársat, kivált most nem, amikor összébb szűkült a fizetőképes piac. Tíz éve még egyébként nekünk is lényegesen több pénzünk volt efféle vételekre. S hogy ezek az eljárások világszínvonalat képviseltek, ezt eredményeink is markánsan bizonyítják. Mi egyébként, s ez is a javunkra írandó, nem forgácsoltuk szét anyagi erőforrásainkat. Két ütemben két abroncsgyártási technológiát vettünk, de azok minden akkori, és hadd fűzzem hozzá, mostani igényt kielégítenek. Ez annak is köszönhető, hogy szakembereink egészen pontosan, a részletekig lebontva ismerték a nemzetközi gumiipart, tisztában voltak vele, hogy mely cégekkel érdemes tárgyalni gyártási eljárások megvételéről. Ehhez, persze, az is kellett, hogy ne sajnálják sem az idejüket, sem energiájukat; minden alkalmat és lehetőséget megragadtak az önművelésre, a világból érkező információk feldolgozására, a lépéstartásra, arra, hogy semmilyen szempontból se maradjanak le a legjobbak mögött. — Nem számoltam utána, de abban biztos vagyok, hogy legalább kétszer emlegette a vállalat stratégiáját. Stratégiáról beszélni a mi gazdasági, iparirányítási körülményeink között? Amikor kézi vezérléssel mennek a dolgok, ha mennek egyáltalán? Szerintem pont amiatt tartunk ott, ahol, mert sosem voltunk képesek távlatokban, hosszabb előretekintéssel dolgozni. És akkor most azt állítja, hogy önöknél meghonosodott a stratégiai gondolkodás? De hát mit ér az elvi lehetőség pénz nélkül, meg ami még inkább visszahúz: hatalmi támogatás nélkül? Egyetért velem? — Nézze, akkor sem mondhatok mást: bennünket senki nem akadályozott abban, hogy saját jelenünkről és jövőnkről magunk dönthessünk. Amiből nem az következik, hogy diadalmenet volt az utóbbi tizenöt esztendő. A Taurus önfenntartó. Céljainak megvalósításához nem kapott állami támogatást, még kedvezményes hitel formájában sem. Nem álltak rendelkezésünkre a költségvetésből állami pénzek: kemény feltételekkel vettünk fel bankhiteleket, elsősorban exportbővítésre. — Csak nem arra céloz, igaz, finoman, hogy a Taurus ellenszélben dolgozva érte el kimagasló eredményeit? — Még egyszer, de most már nyomatékosabban aláhúznám: nem soroltak be minket a húzó ágazatok közé, magunk váltunk azzá. Mert ez is hozzátartozik az igazsághoz: nálunk a feldolgozóipar sosem kapott annyi támogatást, mint az alapanyaggyártó és az energiakitermelő ágazat. — Vulgarizálva ez azt jelenti, hogy felvették a bankhiteleket, korszerűsítették termékszerkezetüket, aztán dolgoztak és dolgoztak, mígnem arra ébredtek, hogy húzóágazattá váltak? — Eredményeink ezt bizonyítják! Csak jellemzésül néhány adat: 1980-ban 700 millió forintot fizettünk be a költségvetésbe, 1985-ben már kétmilliárdot! — Szép. — Kivált, ha leírja azt is, hogy tőkés kivitelünk minden évben 12-12 százalékkal növekedett. — Ez is szép. — Vállalatunk fejlődésének dinamikája meghaladja a többi ágazatét. És még nagyobb ütemben fejlődhettünk volna, ha a munkánk eredményéből képződött nyereséget saját eszközeink bővítésére, korszerűsítésére fordíthattuk volna. Ehelyett az utóbbi öt évben nem kevesebb mint 10 milliárd forintot fizettünk be abba a bizonyos közös kalapba. Ha ebből a pénzből más, népgazdaságilag fontos, de még nem fejlett iparágak felzárkóztatását finanszírozták volna, egy szót sem szólnék. Ám ezzel szemben mi történt? A pénz, ugye, átcsoportosult a veszteséges, nemritkán, alaphiányos vállatok támogatására, amelyek még ezekkel az „átcsoportosított" összegekkel sem tudtak és tudnak versenyképessé válni. A VI. ötéves tervciklusban, mint említettem, csak kétmilliárdot fordíthattunk fejlesztésekre. Ennek következménye, hogy: lemarar-Os n oo 00 Schottola Ernő 1882. február 17-én önálló céget alapított. Élve az első ipartámogatási törvény adta lehetőségekkel, arra vállalkozott, hogy megteremti a hazai gumigyártás feltételeit. Üzemét a külső Kerepesi úton, egy csaknem hétezer négyszögöl nagyságú területen alakította ki. Korabeli feljegyzések szerint ez az üzem mély gödörben feküdt, amelyet hosszabb ideig csak földúton lehetett megközelíteni. Felszerelése mindössze egy hengerszékből, egy vulkanizáló kazánból és még néhány kezdetleges gépből állt. Az osztrák tőke felfigyelt e kezdeti lépésekre és — hogy meghódítsa a magyarországi piacot — gumiipari részvénytársaság létrehozását indítványozta. A Magyar Ruggyantaárugyár Rt. — Schottola vonakodása ellenére— 1891-ben létrejött, alaptőkéje megközelítette a 300 ezer forintot. Az MRG sikeres üzletpolitikája és kiemelkedő szellemi tudást megtestesítő termékei révén hamarosan jó hírnevet szerzett magának, megvetvén lábát a nemzetközi piacon is. E fejlődésben meghatározó szerepet töltött be Rechnitz Béla, aki több mint harminc évig irányította a vállalat munkáját. Az első világháború előestéjére az egykori kis Schottola-féle 1980-ban 700 millió forintot fizettünk be abba a bizonyos közös kalapba, az elmúlt öt évben már 10 milliárdot. Mialatt a fejlesztésre csak kétmilliárdot fordíthattunk 18