Budapest, 1987. (25. évfolyam)

5. szám május - Seregi Lászlóő: A Taurus

NAGY MÚLTÚ GYÁRAK A TAURUS Beszélgetés dr. Tatai Ilonával, a Taurus vezérigazgatójával — Az alatt a néhány hét alatt, míg — már megbocsásson — üldöztem, néha az az érzésem támadt, hogy nem is akar időt szakítani erre a beszélgetésre. Ennyire nem szereti a nyilvánosságot? Vagy inkább arról van szó, hogy alaposan megválogatja az alkalmakat és a partnereket? — Bármibe lefogadtam volna, hogy felhánytorgatja bejutása előzményeit! Mit mondhatnék erre? Talán csak annyit: magam szeretném a legjobban, ha egy picit szellősebbek lennének a napjaim, ha nem lennék ennyire elfoglalt. Mert akár hiszi, akár nem, ilyen poszton, mint amilyen az enyém, sokszor nem én döntöm el az időbeosztásomat. Egyébként, ha kíváncsi rá, elmondhatom, hogy csak ma reggel hányan kerestek, hányan szerettek volna velem interjút készíteni?! Alig múlt nyolc óra, és már négyen hagyták meg: velem és csakis velem óhajtanának beszélni. Nálunk ugyanis kialakult egy rendkívül rossz szokás. Mindenki csak az első számú vezetőt tartja az ügyekben autentikus megnyilatkozónak. Pedig nem szükséges, hogy mindenről a vezérigazgató beszéljen, mert az egyes témákat a beosztottjai mélyebben ismerik, mint ő. Ezért jól érthető formában tudják a nem szakmabelinek is elmondani azokat. — Nem lehetséges, hogy azért ragaszkodnak Tatai Ilona személyéhez, mert nő? És akárhogy is nézzük, mifelénk még egyáltalában nem természetes, ha az első számú vezető a gyengébbik nem képviselője? — Hadd nyugtassam meg: tőlünk nyugatabbra sem természetes, ha a vezérigazgató nő. És hogy emiatt ragaszkodnának hozzám? Ez aligha hihető. Nézze, tizenkettedik éve töltöm be ezt a posztot. Kinevezésem után évekig egy szavam sem volt, lehetett, ha ezt a témát előhozták. Én is ezzel kezdtem volna a beszélgetést, de ennyi idő után? Ugyan. Minden csoda három napig tart, nem igaz? — Én is így gondolom, de azért annak mégiscsak kell valami magyarázatának lenni, hogy az emberek ennyire érdeklődnek a Taurus iránt?! Önök ennyire felette állnak a hazai átlagnak, vagy — már elnézést — a többiek ennyire gyengék? — Hogy nálunk minden rendben menne? Ha így gondolja, megköszönöm a feltételezését, de muszáj kiábrándítanom. És nem csupán az ilyenkor szokásos szerénység okán. Nekünk is rendkívül sok a gondunk. Nagyon nehéz hónapok és évek következnek, ez előre látható. Ezért akár a gazdaságirányítás gondjait, akár a saját házunk táját nézem, igazán okom nem lehet a derűlátásra. Azonban, ez tény, csakugyan sikeresen vészeltük át az elmúlt éveket. Az irántunk megnyilvánuló fokozott figyelem ennek szól. Annak ellenére, hogy várakozásainkkal ellentétben „begyűrűzött" a tőkés világ recessziós hulláma, és több cég lába alól kicsúszott a talaj, mi mindvégig talpon maradtunk. Pedig a Taurus az ország legnagyobb iparvállalata! Ezt azért kellett hangsúlyoznom, mert ha visszapillantunk az utóbbi évek nehéz időszakaira, az tapasztalható, hogy több magyar vállalat minősült át „válságágazatba" tartozóvá. — Hát éppen erre céloztam az imént! A Taurus úgy vészelte át ezeket az éveket, hogy még fejlődött is. Megmondom őszintén, a dolog annál is inkább elgondolkodtatott, mert nekünk nincs kaucsukunk és, ha jól tudom, más gumiipari alapanyagunk sincsen. Következésképp: önök szükségszerűen ki voltak és ki vannak szolgáltatva a világpiac változásainak. Tévednék? — Semmi kétség, a Taurusnak is minden esélye megvolt arra, hogy gyarapodás helyett zsugorodjék. Annál is inkább, mert ezt az ágazatot sosem dédelgették, fejlesztése soha nem szerepelt a kiemelt programokban. Ám ez, akárhogy nézzük, bizonyos előnyökkel is járt. Csak önmagunktól várhattuk például fejlődésünk útjának kijelölését. Ahhoz pedig, hogy felvázoljuk a jövőnket, meghatározva a fejlesztés irányait, legelőször is azzal kellett tisztában lennünk, hogy mi az, amit nem akarunk csinálni, melyek azok a tevékenységek és profilok, amelyek nem illenek bele egy messzebbre tekintő vállalat stratégiájába. Ennek a valóban közös gondolkodásnak köszönhetően sikerült leszámolnunk jó néhány illúzióval; azzal pedig, hogy leszálltunk a valóság rideg talajára, elértük, hogy egészen pontosan tudtuk, mely irányban kell elindulnunk. — És merrefelé vezetett az útjuk? — Az előbb arra tett célzást, hogy nincs nyersanyagunk. Ez igaz, de engedje meg, hadd folytassam a sorát annak, hogy még mink nincs... — ...inkább tekintsünk el ettől a listától. Második helyen úgyis a pénztelenséget említené! — Az csak azután következett volna. Ha meghallgat, azt a bizonyos infrastruktúrát említettem volna, amibe, persze, sok minden beletartozik. A magam részéről csak egy szegmensét, a gumiipari gépgyártást emeltem volna ki mint munkánk elengedhetetlen feltételét. — Ezek után kíváncsian várom, hogy végül is mijük volt? — Kérem, most vigyázzon a hangsúlyokra, nem szeretném, ha bárki, úgymond, nagyképűséggel vádolna minket. Nos, tudja, hogy mink volt? Akaratunk vállalatunk fejlesztésére, hűségünk cell