Budapest, 1987. (25. évfolyam)

5. szám május - Müller Tibor: Nem osztogathatom kedvem szerint a pénzt

dolgoztam érte. Az első egyetemi évektől eltekintve, mindig tisztességesen megéltem belőle. Nem vetett föl a pénz, koplalnom sem kellett. Szakmailag már bonyolultabb dolog. Két jelentését kiemelem: a pénz számomra a teljesítményt jelenti. A munkát. És ez az alap. A másik: sajnos korlátokat is jelent. — Szóval a pénz azt is jelenti, hogy nincs. — Meg valamifajta értelmes kényszerűséget arra, hogy racionálisan használjuk föl. — így szebben hangzik, kétségtelen. Nehéz szakma! Mennyit dolgozik? — Szerencsém volt. Már amikor idecsöppentem, nagyon sokat kellett dolgoznom. Tehát nem ért sokkszerűen a tizenkét, tizennégy órás munkanap. Hozzászoktam. Talán nem kellene, és nem is lesz rá később szükség. Most felpörgetett időket élünk, és ilyen a munkastílusunk is. De jó munkatársaim vannak. Majd bejáródik a dolog. — Sok mindenre nem jut ideje? — koránkelő vagyok. Henc járok, ilyenkor jobban fog az agyam. Először átnézem az újságokat. De olvasok este, elalvás előtt is. Regényt, szépirodalmat, mióta miniszter vagyok, alig vettem a kezembe. Ez nem öröm. Egyelőre már az is nagy szó, ha a szakirodalmon kívül tanulmányokat, szociológiai munkákat elővehetek. Ez nincs rendjén, és nem is marad így. — Barátai, társasága is szakmai körökből kerül ki? — Javarészt nem. Nagyon hűséges természet vagyok. Régi, még a Petőfi gimnáziumban kialakult kapcsolataim vannak. Ebből következik, hogy a barátaim között vannak műszakiak, társadalomtudományokkal foglalkozók, zenészek. Ez nagy szerencse nekem. Nem hagy szakbarbárrá válni. — Pedig az ön szakmája nagyon divatos manapság. — Annyiban feltétlenül, hogy több pénzügyi szakemberre van szükség, mint korábban. A felszabadulás utáni intézményrendszer lassacskán lehetővé tette, hogy a régi szakemberek kihaljanak, nem volt igazán szükség jó adószakértőkre, nem volt igazán szükség jó bankosokra, és ezek a szakmák elhaltak. Most pedig rohamosan nő az igény. Úgyhogy valószínűleg változtatni kell a képzés struktúráján is. És amiben a legnagyobb hiányt szenvedjük, olyan közgazdákból van kevesebb, akik jogi érzékükkel és ismereteikkel tűnnek ki. Mert a jogrendbe jól illeszkedő közgazdasági megoldásokat kell találnunk ahhoz, hogy a társadalom megfelelő irányban fejlődjön. A lehetőleg stabil, mégis könnyen mozduló, fogékony és rugalmas gazdaság számára elengedhetetlen a megfelelő jogi érzékkel rendelkező közgazdász-apparátus. — Mondja, hogy fizetik a pénzügyeseket? — Itt, a minisztériumban nagyon rosszul. — A minisztert is? — A minisztert tisztességesen megfizetik. De ha a vállalatok házatáján nézek körül, jóval magasabb összegeket találok. Mondok egy példát. Volt egy kitűnő csoportvezetőnk. Elcsábították egy intézményhez. Második ember lett. Hatezerrel több fizetésért. — Akkor nem lehet könnyű jó munkatársakat találni? — Most én mondom, hogy a pénz nem minden. Az itteni szakmai lehetőség egy ideig borzasztóan vonzó. Óriási áttekintést, kapcsolatokat lehet itt szerezni. Csak egy ponton, amikor az illető hozzánő a feladathoz, megtanulja a megtanulhatókat, azonnal jönnek a szirénhangok. Kevesen tudnak ellenállni a csábításnak. — S a pénzügyminiszter semmit sem tud tenni annak érdekében, hogy a minisztériumi munkatársak bérét felemeljék? — Sokat nem. Engem is kötelez az állami bérfegyelem. Nem osztogathatom kedvem szerint a pénzt. Sőt. — Hogyan tud megbirkózni a kulisszákkal, mindenféle külsőséggel, protokollal? — Nem ez a része a legvonzóbb a miniszteri megbízatásnak. Különben is ebben még tanuló vagyok. Nagyon nehezen török bele a konvenciókba, kötelezettségekbe, formalitásokba. Lehet, hogy nem is nagyon akarok. Úgyhogy az emberi kontaktusaim ugyanazok és ugyanolyanok, mint régebben. És nem nagyon szeretnék ezen változtatni. — De hát csak jön önért a Mercedes? — Olykor igen. De megvan a lehetőségem, hogy egy Ladát magam vezessek. Ha tehetem, ezt választom. — A Mercedest képletesen is gondoltam. — Én meg a Ladát. — Értem. Mindenesetre, ön szakmájának a csúcsán van. Legalábbis nem tudom elképzelni, hogy milyen lépcsőfok van még ön előtt? — Nem tudom, megelégszik-e a következő válasszal. Egy filozófusnál olvastam. Sohase arra törekedj, hogy nagy legyél és hatalmas, hanem arra, hogy méltó legyél rá. Én ide sem törekedtem. Örömmel vállaltam, de nem akartam fogcsikorgatva, mindenáron miniszter lenni. Ebből a filozófiai tételből indulok ki, méltó akarok lenni a munkámra. Nincs rangkórságom. — Tudom, hogy nem éppen időszerű a kérdésem, de arra csak nem gondol, hogy mint miniszter vonul majd nyugdíjba? — Egyáltalán nem gondolok arra, hogy nyugdíjba megyek. De komolyabban, ennek a kérdésnek van egy általánosabb érvényű és egy személyemre vonatkozó része. Az általánosabb jellegű: nem vagyok és nem lehetünk megelégedve azzal a móddal, ahogyan a társadalom a vezetők váltakozásának, szerintem, természetes folyamatát fogadja. Nálunk az emberek nagy többsége bukottnak tartja azt, aki valamilyen okból megválik, vagy megválni kényszerül vezetői posztjától. Pedig ez természetes mozgás. Számtalan előnnyel. Nekem az az álláspontom, hogy a legfelsőbb körökben mindig minden korosztály képviselve legyen. A tapasztalat és a lendület, a bölcsesség és a rugalmasság. Ez így egészséges és jól működő. És ebből következik az is természetesen, hogy a vezetőcserének nem generációs szempontok alapján kell történnie. Időszakok, helyzetek, a körülmények alakulása más és másféle képességeket igényelnek. Ezt mindig az adott, a konkrét összefüggés dönti el. Na most, ami a személyemet illeti, az, persze, a legritkább dolog, hogy egy pályakezdő miniszter azon kezd töprengeni: mi lesz, mit csinál majd, ha leváltják. — Belátom, elég szamár kérdés. — Nem tartom annak. De az ilyesmivel inkább filozófiai szinten kell szembenézni. De hogy ne maradjon válasz nélkül, sok mindent el tudok magamnak folytatásként képzelni. Akár valamilyen elméleti, tudományos munkát, akár külszolgálatot. Hogy nem ez a végpont, az valószínű, de hogy nem ez-e a csúcs? Ezt, látja, nem tudom. — Tehet ma a pénzügyminiszter valamit azért a tíz és fél millió emberért, aki itt él az országban? — Egy miniszter általában nem talál ki vadonatúj dolgokat. Nem kell illúziókat táplálni. De azért sokat tehet. Nem tud mások helyett dolgozni, nem tud alapvetően más feltételeket teremteni, vagyis nem fakaszthat a sziklából vizet. De megtehet mindent annak érdekében, hogy elfogadtassa azt a pénzpolitikát, amit jónak tart. Szakmai hozzáértéssel jól válogathat azok közt a javaslatok közt, amelyek a gazdaság fejlődését garantálják. Olyan munkatársakkal veheti körül magát, akik megfelelően alátámasztják, érvekkel bizonyítják a jó elgondolásokat, és elő tudják segíteni a megfelelő koncepció kialakítását. Csökkenteni képes az olyan értelmetlenségek számát, amelyek akadályozzák az ész, a realitás diadalát. Van hitem. — Mikor érezné magát sikeres embernek? — Amibe most belekezdtünk, két-három év múlva még nem lesz lemérhető. Már beszéltem róla: nagyon jelentős váltás időszakában vagyunk. Ha minden egyszerre beindul, akkor is el kell teljen legalább öt esztendő, hogy az eredmények érzékelhetőknek mutatkozzanak. Ennek a mintegy öt-hét éves időszaknak, sajnos, lesz egy még nehezebb, s aztán már egy felfelé ívelő pályája. Hát ha így alakulnak majd a dolgok — elégedett leszek. MÜLLER TIBOR 16