Budapest, 1987. (25. évfolyam)

3. szám március - TÉKA

téka 33 év kulturális panorámája tárult elém Fodor András interpretálásában. A Ménesi út a címben azt jelenti, hogy az akkor még ott funkcionáló Eötvös Kollégiumba hívta meg Keresztury Dezső igazgató Fülep Lajost, századunk tán legeredetibb gondolkodású tudósát tutornak, azaz mindenesnek. Fülep még föl nem fedezett életművéből csak mozzanatokat emelhet ki a recenzens: Ady egyik első felfedezője (az Ország című lapban), aztán barátja (pl. a Három Hollóban), Cézanne és Nietsche jelentőségének hazai felismerője, Károlyi Mihály diplomatája, a művészettörténet professzora stb. Sajnos rövid ideig élvezhette az Eötvös Kollégium „tilalmas ifjúsága" ezt a nyílt szellemű tudóst, mert odakerülése után hamarosan megindul a kollégium szétzilálásának folyamata. Ezekben az években kezdi szolgálólányává degradálni a politika az irodalmat, a művészeteket. Ezekben az években látja a szemtanú nyomorogni a csepeli munkásokat, akik közt volt olyan, akinek négytagú családjára száz forint fizetés jutott. Amikor a Rajk-perről szóló katekizmusszerű, ordenáré hangú újságcikkek megjelennek, Fülep már a Széher úton lakik, a Tárogató út felett, ahová hűséges tanítványai hetenként elzarándokolnak hozzá „szakmai továbbképzésre", íróavatásra és emberség megőrzésre. E látogatásokon „a Szinyei Majális-ára emlékeztető dombon" tett sétákon megjelenik előttük a környék hegy- és vízrajza, növény- és állatvilága. Van vonzása a környéknek, de nagyobb vonzása a beszélgetéseknek, melyeknek tárgya és atmoszférája élményt adó. Fülepnek ez a korszaka szellemi termékenységben nem vetekszik életének korábbi periódusaival. A megélt élmények átadása, a tudott és új ismeretekben való eligazodás módja, a műalkotás fogantatásába való ihletett vagy drasztikus kritikai beavatkozás, a napi politika és a megélt hétköznapok viszonya, az életvitel tudatossága és kulturáltsága — ezek a fő témái a heti beszélgetéseknek. A résztvevők köre és száma alkalmanként változó, de a mester mindig megbocsátó, mert Molnár Ferenccel együtt tudja, hogy a tanítványok elhagyhatják a Mestert, de a Mester a tanítványokat soha. Látva Fülep alkotói visszafogottságát, ugyanakkor megérezve a beszélgetőtárs(ak) fogékonyságát és partneri voltát, a beszélgetés önálló műfajjá emelkedik. Engem, az olvasót elsősorban nem az érdekel, hogy az ötvenes évek irodalmi folyóirata, a Csillag szerkesztőségében ki hol tart — munka közben — egyéni fejlődésében, miként adaptálja a marxizmust az irodalompolitika gyakorlatára, hanem az, hogy miként olvas és értelmez verset és prózát, aki képzőművészetben is tud gondolkodni. Nem az foglalkoztat, hogy Fodor András fanyar humora kit és miért feszít a naplóban a pillanat keresztjére, hanem az, hogy miként valósul meg nála az általam (és, gondolom, mások által is) csodált (és irigyelt) „múzsák testvérisége" a gondolkodásban és látásmódban egyaránt. Jobban érdekel a műhelymunka figyelemmel kísérése: a ma alkotóerejük teljében levő költők, írók közül jó néhány ugyanis Fülep és Fodor segítő közreműködésével, avatott véleményével indult el pályáján. ítéleteit megbízhatóknak, értékrendet formálóknak minősítette az idő. Ez a napló mindenekelőtt hallhatatlan munkafegyelem eredménye. Aki vezette és közzétette naplójegyzetét, az irodalmi, kulturális, szellemi élet fókuszában volt, tiszta emberségével a korszak hiteles krónikusa lett. Nem ismerek hasonló könyvet! A latin mondás jut eszembe: a könyveknek megvan a maguk sorsa. Úgy tűnik, hogy a kéziratoknak is: hiszen 1983-as zárójegyzetek szerepelnek a munkában, a kötet előszavát is 1983. október 31-ére datálja. Van példa a naplóban is néhány kézirat (köztük az övé) türelmet igénylő, hányatott sorsára... (Magvető) STENCZER FERENC Egy budapesti hírlapíró Egy árnyaltan, szabatosan fogalmazó „hírlapíró", kritikus, tárcaíró és publicista több mint negyven év válogatott termését, az előszóval együtt kilencven írást tartalmazó kötetet bocsátott útjára. Az azóta elhunyt kiváló író-szerkésztő, Illés Endre, az elmúlt évben rendeztette sajtó alá Antat Gábor Üdvösség mára és holnapra című könyvét. A hét részre (fejezetre?) osztott gyűjteményt át meg átszövik az elődökkel és a kortársaikkal való találkozásokból és együttlétekből fakadó élmények és emlékek. Kicsoda ez a Lipótvárost, mint a tenyerét ismerő, a Szent István körutat és a Luxor Kávéházat szinte szűkebb pátriájának tekintő „tősgyökeres pesti" tollforgató? „...foglalkozásom, mesterségem (hivatásom?) a nyomtatott és elsősorban napilaphoz kötődő hírlapírás..., időnként elkövetek könyvrecenziókat is, ...sőt van egy ősi rovatocskám: a Magyar Nemzetben vezetett Folyóiratszemle... Leülök az asztalhoz, hogy jól, rosszul... közöljem a magam reflexióit hangos vagy rejtett kihívásokra..." Az olvasó a bőség zavarával küzd, miközben a kötet lapjait forgatja: „irodalmi dolgozatok", önéletrajzi elemekkel teletűzdelt visszaemlékezések, nekrológok keverednek ANTAL GÁBOR Üdvösség mára és holnapra tárcákkal, színházi kritikákkal, publicisztikai írásokkal, glosszákkal, karcolatokkal, születésnapi megemlékezésekkel és rádióban elhangzott jegyzetekkel. A kötetbe rendezett írások legrégebbike a Népszava 1941. augusztus 8-iki számában megjelent, A piszkos anyagiak címet viselő. A legfrissebbek 1984-ből valók. Legtöbbjüket — amint azt tudjuk — a Magyar Nemzet közölte, de publikált a Mihályfi Ernő szerkesztette Független Magyarországban, Serényi Gusztáv Szabadság című hetilapjában, „...amikor 1945 őszén megindult a Haladás, a Csécsy Imre-Zsolt Béla-féle Radikális Párt hetilapja... egy idő múlva ott önálló színházi hasábot bíztak rám..." — írja. Szerette ezt alapot, még jobban annak főszerkesztőjét. Fájdalmasan emlegeti halálát: „Zsolt Bélát 1949 februárjában temettük el: Apáim egyikét veszítettem el, egyik igazi apámat." Első „Magyar Nemzet"-es korában egyik szerkesztője volt a koalíciós idők Szabad Száj című szatirikus lapjának; ám a színházhoz való kötődése — ha csak írásaiból ismeri is őt az ember — életre szóló. 1948 végén vagy 1949 elején színházi vonatkozásban is részese a „korabeli sajtónak", produkcióinak színhelye az újonnan alapított Színház és Mozi; 1951-től — kisebb, rövidebb megszakításokkal — a Magyar Nemzet belső munkatársa. Színpadi szerzők, színészek, írók, költők, elődök, kortársak, a háborúban elpusztult barátok, pályatársak, osztálytársak („berzsenyisták") merülnek fel a kötet lapjain, s válnak ismét elevenné számunkra a szerzőnek a velük való személyes találkozása, s e találkozások bensőséges, önéletrajzi elemekkel emberközelbe hozott visszaemlékezései nyomán. Micsoda óriások! Móricz Zsigmond, Nagy Lajos, Molnár Ferenc, Szép Ernő, Szomory Dezső, Füst Milán, Déry Tibor, Kellér Andor, Berda József... és még mennyien! És a színészek: Latabár Kálmán, Benedek Tibor, Latinovits Zoltán, Mezei Mária...! Antal Gábor szenvedélyesen szereti a színházat. A jó színházat! A véletlen különös egybeesése hozta, hogy a minap, éppen amikor Kérdés helyett hozzászólás című, a Kritika 1975. decemberi számában megjelent, az akkori színházi élet vitájához kapcsolódó írását elolvastam, ugyanazon a napon, este a televízióban Avar István vallott önmagáról, pályájáról, hivatásáról a Mestersége: színész című sorozatban. Nem ismerem az Antal Gáborban Avar Istvánról kialakult képet, de azt tudom — színházba járóként magam is érzem —, hogy a televízió műsorában sugárzott portréban elhangzottak és Antal Gábornak a fenti hozzászólása egybecseng: ha van(?!) válság, annak „műsorpolitikai, eszmei, rendezői és stílusbeli okai vannak." Mivel ajánlhatnám ezek után ennek a bűnösen budapesti hírlapírónak" a kötetét az Olvasó szíves figyelmébe, mint a szerzőnek egy neves színésznőnk könyvéről írott „szubjektív jegyzeteiben" megfogalmazott gondolatával: „...ennek az emlékező és valló, érdekes könyvnek vannak nemcsak biográfiai és színháztörténeti, de sajtótörténeti (sőt egyéb) tanulságai is." (Szépirodalmi Könyvkiadó) B. NAGY JÓZSEF 46