Budapest, 1986. (24. évfolyam)

1- 2. szám január-február - Iszlai Zoltán: Fővárosi alulnézetek

TANDORI DEZSŐ Az égi-földi Nulla Kilométer Napra nap újra tiéd az égi-földi Nulla Kilométer, ahogy fölkel, elindul fönn, nincs alóla kivétel, és odaszámítódik azonnal a tegnapi távhoz, nem is moccansz még, kezd vele nyomban mérni: a Város. Kezdi e mindig-kezdet a Várost hozzád mérni, és valamire mindig visszakérdez, úgy tud csak bármit igérni. Az égi, a földi... mi is ez a mérce, e köz-pont, ahonnét...ahol...ahova...Mégy, s mire jutsz? Mondd, mire tudsz választ, mégis, világosabbat? Hol van ablak, mely tártabb lenne, mint a Város felett ez a nagy Nap? Ma borús az ég...de hát földdel törődj, ne az éggel, meg van mérve neked mára is az ennyi meg annyi friss kilométer Kinézel emiékezedetben, a nyárba, keleti irányba, s valami a sárgás-vörös körszeletet a hotelek mögül kirántja. Még régebbre kotorsz...hazahoznak a Sportkórházból, most születtél, a kilométerek közé alig-kilátszol, és mégis, és máris...leendő háborús környéked került, körré zárulnia körötted az árnyéknak, a fénynek előre sikerült, és ez az Örök Városjáró oly glóriája, mely...gyalogos hajtási igazolvány, mindenkorra kiváltva. Zárul a kör, a Hely, ami magad vagy, itt egyérintőzöl, s ha valami nyomot hagysz téren-túlit, hát: „ide időzöl". Nulla Kilométer? Az égi-földi? Koponyád ma, bár rút az idő, a képzelhető utakat már variálja. Emlékezet? Néha, mikor oly ragyogó ez az égi Nulla fenn, elindulnál egyszerre minden emlék-városi utadon hirtelen, s nem az a valóság? Egyszerre a piac, a kertvendéglő, a könyvtár, a villamos peronja, az íróasztal-gép, s hogy kínáló és kérő mindig ugyanakkor vagy, egyetlenként, „szintetizálva", és hogy ez az állapot a szót meg a csendet egyszerre kivánja; egyszerre a kórház, valakidé, jársz hozzá szorongva, tavaly, s valami vizsgáló, ahol kiderül jövőre neked az a baj, amiről képzelegni se tudhatsz, s nem tudod, miféle fákat néznek, akik az ágyon felkönyökölve legalább már kilátnak; egyszerre a park, meg a parkoló, amitől rettegsz, hogy a helyére kerül, fákéra, de hát ez is mind, mind oda van mérve, emlékeidhez a leendő, üres poharaidhoz a még sok ürítendő, vacogtató nyirok-hűsöket kénytelen várni a múló rekkentő, vágyad lesz, helyben, ami pár napja még panaszod volt, olvadt fémmel csillog elédbe, amin tegnap ködkürt szólt, hegyhátakat mászol meg, úgy érzed, „mindennél kétségbeesettebben", aztán körülnézel ugyanonnét rendre, s tudod, nincs semmi se szebben, nincs, ami lehetetlen, s akkor épp ez zárul körré megint... de hát ezt már mondtad! Hanem hát csak így van ez rendszerint. Ha seholse-magaddal, ha ép táruló hellyel-közzel, bármitől a versért vonulsz félre, bárkinek a verssel jössz el. És mi a vers? Mi lenne, ha nem maga a városjárás, csak olyan lábalás, amihez tulajdonképpen nem is kell más, mint...maga a láb, vagyis „versláb", „ütem", „rím": minddel csak magadat győznéd meg, hogy azt, ami oly világos, hidd el, azt, hogy valami fény-árny fölötted egyre ott lábatlankodik, és ha figyelsz, figyelj csak, szórja rímeit és ütemeit, idő-mértéke szerint lüktet a Város, veled is, egy cseppnyi vérrel, újulása — előjel nélkül — a napra nap újabb kezdőkilométer, és szertefutó érintőkkel is, tudd ezt, ugyanegy kört jár, s ha meg se szólít, akkor is szól arról, hogy valahogy — voltál. Kedves, kék szemű, tisztelt ismeretlen barátom, nagyreményű vőlegény: KÖSZÖNÖM! A lépcső dolgozik Megint egyszer belépek a metróba. A mozgólépcsőn rám szól egy kötött sipkás öregember. — Ugye jó, amikor látja az ember, hogy milyen a gyümölcse a munkájának? — Úgy érti, hogy a metró — ez a gyümölcs? — Az hát. Nem látja? — Látom. Ön tehát dolgozott rajta. — Dolgoztam. De maga is, fiam. Érte. Hát beleadta a pénzét, nem? — Bele. Ha bele. — Legyen nyugodt, bele. Mert akkor az nem úgy volt, hogy a pénz nem arra megy el, amire adják. Ez csak most lett így. Én 1952-ben dolgoztam itt. Akkor — az utolsó Sztálin-műszakon — a kollégám a csillét rám borította. — Csakúgy fogta magát és magára... — Nem akarta ő. Csak az Isten akarta. Ő kapott érte nyolc hónapot. Nekem meg kivették a lépemet. — Tessék? — A lépemet. Hát mit vegyenek ki? Azóta a szívem játssza el ugyanazt a szerepet. Amit a lép játszott. Már harminchárom éve. S bólint nagyot a vénember; elégedetten. Rákérdezek az időtartamra: — Harminchárom? — Igen. Én pedig minden nap élvezem. A munkám gyümölcsét. Itt, ahogy állok magamnak a lépcsőn. A lépcső meg dolgozik. Mintha ugye — a lépem lenne. — Igen? És azóta nem volt soha rosszul a — lépe? Meg a lépcsője? — Tréfál, mi? Aha. No, jó. A lépcsőm se. Sose. Az istennek ez volt velem az akaratja. Meg a maga pénzével. Hiába nem tudta, hogy nem légvédelmi boforcokra adja, úgymondva? — Úgymondva? — Most persze már arra megy. Boforcokra meg a hozzávalókra. Rakétákra. Most persze már azokra megy. De már nem sokáig— Nem? De miért? — kérdezem most már igazán kíváncsian. — Mert már rövid lesz addig az idő. Mert úgymondva, megjósolta az Isten; még a mi nemzedékünkben, a tizennégyesekében, meglesz a világ rendjének a vége. — És én most arra adom itten a pénzemet, hogy minél hamarabb megjöjjön a világvége? — Nem! Nem érti ezt maga? A világvége az — az a pénzben nincsen benne. Csak a világnak ez a két rendszere ér véget. A mi életünkbe'. Rövid az idő. De az én szívem a lépem nélkül is bírja addig. A Nyugati pályaudvar felé jön? — Nem. Én változatlanul a Keletibe megyek. — Hát mehet. Még mehet addig a Keletibe. Az Isten megáldja. — Jó utat, bácsi. Magát meg örökké tartsa lépcsején az Isten. Kőművészet Halottnapi özönlés a nagyvárosi temetőben. Gyertyák libegnek, csokrok zizegnek, koszorúk suhognak a lila alkonyatban. Az igényesebbek — kocsijukkal — síremlékműveikig hajtanak. Hallótávolságomban egy Dacia-család síremlékszemlét ad egy Opel-család számára. — Szszép, szszép, ó de széép! — hallom az elragadtatott dicséreteket. De megszólal nyafizva az egyik jól táplált, rézszőkecopfos Opel-gyerek: — Anyuka! Ez olyan gyönyörű! A miénk már sose lesz készen? Mire anyuka, az előbbre tartó Dacia-család előtt halálosan szégyenkezve: — Dehogynem, kislányom, dehogynem, hogy mondhatsz ilyet? A kőművész úr apuka születésnapjára ígérte. Opel-apu helybenhagyólag bólogat. A félsötétben is látszik rajta: az lesz a legboldogabb születésnapja. 86