Budapest, 1986. (24. évfolyam)

1- 2. szám január-február - Iszlai Zoltán: Fővárosi alulnézetek

Mint testvér a testvér előtt. Ez meghatotta. Kántor Gida megkerülte a hatalmas asztalt, egy pillanatra megállt a nagybátyja szobája előtt, majd hatalmasat rúgott az ajtóba. — Menjünk innen — mondta megvetéssel. — Még a szag se jó itt. Abban a pillanatban Solti András bárhová vakon követte volna a barátját. A villa hátsó bejáratának a lépcsője előtt, a gyümölcsfák hűvösében volt Kántor Gida házi sportpályája. Ő maga választotta ki a kertnek ezt a részét, még az apja életében, s az ő elképzelései szerint rendezték be. A lépcsőtől hosszú sávban a kerítésig a fák közötti szélességben fölgereblyézett finom dunai homok. Akár egy strand fövenye. Oldalt két betonoszlopot vasrúd kötött össze, afféle szőnyegporoló. Az volt a nyújtó. Szemben a magasugróállvány. Hátrább, a fák ágai közé feszítve a röplabdaháló. A szomszéd villát elválasztó kerítéshez drótozva rúgófal, céltáblaszerűen kipingálva: egyes, kettes, hármas, négyes és középen ötös kör. Kántor Gida saját kezű műve. A lépcső alatt tartotta a súlyzókat, labdákat és egyéb tornaszereket. Egy darabig keresgélt, válogatott. Az expandert kitette a lépcsőre, aztán az egyik röplabdát. Végül a súlygolyót választotta. Kiállt a homok széléhez, és dobálni kezdett. Vadul, minden erejét beleadva. Minden dobáshoz hatalmasakat nyögött. Az elsőt lemérte, a cipősarkával húzott vonalat a homokba, megjelölte, hol ért földet a vasgolyó. Visszarohant a lépcsőhöz, újra dobott, újra lemérte. Tízszer, húsoszor, negyvenszer. Fokozva a tempót, mintha egy mulasztást — lemaradást? — igyekezett volna mielőbb pótolni. Minden dobást lemért. Dühödten vette tudomásul, hogy a hossz egyre rövidül. Végül már bal kézzel dobott, de az erő és az effajta ügyesség hiányzott a bal kezéből. Kimerülten terült el a homokon. — Mit szólsz hozzá? — lihegte. András idegenkedve figyelte Kántor Gida erőlködését. Most, hogy abbahagyta, elszállt a csodálat és a szorongás is. — Ez igen — biccentett. Nem lehetett pontosan tudni, hogy mire érti: a teljesítményre, vagy az ötletesen és irigylésre méltó bőkezűséggel berendezett tornapályára. — Utánam tudnád csinálni? — kérdezte Kántor Gida. — Még nem próbáltam. — Nem nagy kunszt. Az én fizikumommal, és hogy annyit gyakorolhatok, amennyit akarok, többet kellene produkálni. András figyelmesen nézett a barátjára. Mintha vizsgálta volna az arcát. Keménynek s idegennek találta most. — Soha nem leszek olyan helyzetben, mint te — mondta halkan. Kántor Gida felugrott, ledobta magáról az izzadt piros zubbonyt, felkapta a súlyzót, s a tenyerén, mintegy tálcán nyújtva ő is leült a lépcsőre. András orrát megcsapta az izzadság. Kényes volt a szagokra, különösen az izzadságra. — Mit szólsz hozzá? — tette le Kántor Gida a vasgolyót András lába elé. — Mit csináljak vele? — Amit én. András vállat vont. — Megpróbálhatom. — Hét kiló huszonöt deka — figyelmeztette Kántor Gida. Fölvette megint a tenyerére, ismét mintegy tálcán nyújtotta. András a barátja kinyújtott kezét nézte. Nem remegett. — Szorozd be ötvennel — nézett rá Kántor Gida. — Mit? — Ezt a súlyt. Legalább ötvenszer dobtam el. András fejben utánaszámolt, de nem szólt. Más dolgok érdekelték itt. Az a különbség például, ami a villa eleje és a hátsó bejárat között volt. A terasz felől miért olyan szép és gondozott, mintha egy képeslapból metszették volna ide, a falat borító futónövényzet tiszta s üde, naponta locsolták, itt hátul viszont hámlott a vakolat, a pinceablakból nehéz, dohos szag áradt, a lépcsőfokok éle letöredezett, az ablakok zsalugáterét ezen az oldalon évek óta nem festették. Csak sejteni lehetett, hogy valamikor zöld volt. Feltápászkodott, a vasgolyó súlyát próbálgatta. A kérdést úgy tette föl, mintha e pillanatban, a legcsekélyebb összefüggés nélkül jutott volna az eszébe. — Itt ki lakik? — mutatott a lépcső melletti ablakra. — Most én — válaszolta Kántor Gida. — Valamikor pedig a cseléd. Abban a pillanatban az utca felől türelmetlen fütyörészés hasított át a levegőn. Vagy inkább valamiféle vijjogás. Figyelmesebben hallgatva bizonyos morzejeleket adott ki. kát. A bácsi végre lehuppan. A környezet megnyugszik abban, hogy a hegyi kanyaroknál végre megszűnnek összevissza guruldozni. Nem így Azagyerek. Puccsszerű trónfosztása után tíz másodperccel iszonyú vonyításba kezd. Kakofón üvöltésének rémdallama fölött a szöveg körülbelül így hangzik: — Abácsihülye, abácsihülye, azazénhelyem, azapuhülye, azanyuhülye — satöbbi. Hülyeapu csitítaná. Egy fiatal nő a helyét adná át gyorsan, de a kölyöknek azazőhelye kell; állva bömböl, a végállomásig. Mindenkit frász kerülget. Csak az öregeket nem. Leszálláskor is nyugodtan állják el az utat, csomagjaikat számolgatva. Ekkor jön el Azagyerek nagy pillanata. Kiszakítja magát maflicsek Azapja kezéből. Futtában — elnézést a kifejezésemért! — seggbe rúgja a bőröndöket lehajolva rendező nagyapit, s tovarobog. Apja utána. Többen röhögnek, majd el; csak én nézek szokásom szerint, mint a moziban. Ezért a néni nekem teszi fel az obligát kérdést, hogy hát mi lesz ebből a gyerekből, ha megnől? Felelni nem tudok. De azt hiszem: még erősebbet fog rúgni. Köszönet a vőlegénynek Embertársaink önzetlensége határtalan. Ezt példázza a vőlegény nemeslelkűsége is. A vőlegényé, kinek előreváltott vonatjegyemet köszönhetem. Az illető jóképű, kék szemű fiatalember, szíve hölgye bájos, kerek arcú fekete lány. Vele beszélgetett elmerülten, amikor a főpályaudvar föld alatti IBUSZ-irodájába beléptem, s megálltam a belföldi menetjegykiadónál. Nem vagyok tapintatlan. Eszembe se jutott megzavarni az idillt. Annál kevésbé, mert egy másik fiatal lány (karcsú, gesztenyebarna) csak egy magánlevelet körmölgetett tűnődve, ráérősen. A Tokaj expresszre kértem jegyet. A lány sóhajtott. Nem adhatok, csak két napja vagyok itt — mondta és tovább irkált. Ki ad hát? — kérdeztem én. A Matild — mondta ő. S hol a Matild? — így én. Ott beszélget. A vőlegényével. Szólna neki? Szólhatok. És szólt. Vártam. A Matild konok imádattal csüggött tovább is a csinos vőlegény ajkán. És jöttek mások. Egy nő németül zavarta meg a levélíró gesztenyebarnát. Ez ciki, morogta a lány. Valamiféle ihlettel így igazította útba a földvári vonatot kereső idegent: Géhen zi metró. Az eset végre alkalmat kínált arra, hogy valamivel kiérdemeljem a jegyiroda bizalmát. A német nő után siettem. Megmutattam neki, honnan indul a földvári szerelvény, az ellenkező magassági szintről. Megnőtt öntudattal léptem vissza a pulthoz. — Hálálja meg, hogy nem lett ciki, szóljon a Matildnak... — fuvoláztam. A levélíró sóhajtott. Bátran odalépett a kerek arcú menyasszonyhoz. Még mindig itt van, mondta olyan hangsúllyal, mintha egy gyilkos galócát mutatna Matildnak. A szólított is sóhajtott. Fürkészve kérlelően nézett a csinos, kék szemű fiúra. Van egy kis időd? — kérdezte aggodalmasan, és (engem) lesújtva hozzátette: El kell intéznem ezt. Gyilkos galócaként könyörgő pillantást vetettem a vőlegényre. Ő joviálisán vett szemügyre, és adakozóan mondta: Csak tessenek. Addig én várakozok. Mindez fél órát sem vett igénybe. A levél elkészült, a német nő is úton volt már Földvárra, s Matild végül nekem is jegyet adott. 85