Budapest, 1986. (24. évfolyam)

1- 2. szám január-február - Iszlai Zoltán: Fővárosi alulnézetek

— Mindenki szerette. Érted? Mindenki! A legnehezebb dolgokat is úgy intézte, hogy észre se vetted. Könnyed mozdulattal jelezte: hogyan. — Engem is — folytatta. — Pedig velem aztán, mondhatom, nem könnyű. Soha nem bántott meg. Nemhogy lehordott volna a sárga földig. De én meg égtem, szűköltem, mint a kutya, és magamban, csak magamban égre-földre esküdöztem, hogy soha többet, soha többet, csak ezt ússzam meg... András azt gondolta bizonytalanul: ő nem tudna ilyen szépen beszélni Apjáról. — Hagyjuk! — legyintett Kántor Gida. A szája szegletében ott maradt a különös vonás. Ránc? Kinyitott egy kis ajtót, oda se nézett. Úgy nyúlt a szekrénybe az üvegért, mint aki nem először kínál vendéget. Házilag készített tojáslikőrt tett az asztalra. Poharakat is. — Tölts magadnak — biztatta Andrást. — Nem szoktam ilyet inni. — Még sohasem ittál? — Soha. Nálunk nincs otthon ilyen. — Egy kortyot se? — Egy kortyot se. — Nahát — mérte végig csodálkozva Kántor Gida a barátját. — Szivar se kell? — Még sose gyújtottam rá. Kántor Gida gondolkodóba esett, mint aki nem tudja, mit kezdjen a másikkal. A szivaros dobozt ki se nyitotta, pedig szívesen telepöfékelte volna a lakást a nagybátyja szivarjaival. A likőrös üveget visszatette. Azzal kiment a konyhába, majd rövidesen egy szál gyulai kolbásszal tért vissza. Kettétörte. A másik felét András kezébe nyomta. — Legalább egyél. — Kenyér nincs? — De sok bajod van — mordult rá Kántor Gida. — Mi kenyérrel szoktuk enni — harapott András a kolbászba. Az íze valahogy más volt, mint az otthoninak. — Mi aztán... — pillantott rá Kántor Gida, de nem fejezte be a mondatot. Hatéves korában egyszer kinyitotta a kaput két kéregető gyereknek. Ágrólszakadtak voltak. Mindenáron be akarta vonszolni őket a házba, legalább föl a teraszra, de azok némán, mereven és riadtan álltak. Éppen hogy a kapun belül. Nem mozdultak. Ez jutott most az eszébe. — Ott lakik a zsarnok — mutatott megvetően egy sötétbarnára fényezett kétszárnyú ajtóra. — Milyen zsarnok?... — A nagybátyám, te pupák! — Aki a gimnáziumot akarta? — Fő mániája az egyetem. Az ajtóhoz vágta a kolbász maradékát. — Meg a rend! Hogy rend legyen! A francba! Mindegy, hogy van-e értelme, csak rend legyen! Az öklét rázta. — A rend... — Az nem baj, ha rend van — jegyezte meg András. — De neki nem olyan rend kell! A fejbólintás kell! Az! Az anyám, persze, neki hódol. Az erőskezű férfinak. Egyedül csak én merek szembeszállni vele. A szeme, öregem, az olyan, mint a macskáé. Néz rám, azt hiszi, hogy a sarokba szorított, mint egy egeret. De nagyon téved! Előtte volt az alacsony, kopasz, elhízott, különben mozgékony férfi, ahogy a lexikonoktól és kézikönyvektől roskadozó polcok előtt áll, az íróasztalán hatalmas, belülről megvilágított földgömb, a kezében feketekávés csésze. Kántor Gida megrázta mellén a piros zubbonyt. Az első iskolai nap óta állandóan ezt viselte. A mozdulat csaknem kétségbeesett volt. — Csak az a rohadt, hogy rajtam semmi se múlik! Ezt nehéz lenyelni! Elnéznek a fejem fölött és kész! Mert még azt sem tudom tisztességesen megfogalmazni, hogy mit akarok. Andrásra meredt. — Szerinted sincs elég fantáziám? — Honnan tudhatom? — védekezett András. — Alig pár napja ismerlek. — De ha valaki rendesen kigondolná nekem — fogadkozott Kántor Gida —, én akkor tökéletesen végre tudnám hajtani. András, míg a barátját hallgatta, meg-megborzongott. Nem érezte jól magát. Mint aki akarata ellenére olyasmibe csöppent, amihez semmi köze. Nemhogy azonosulni nem akart — nem mert? — Kántor Gida érzéseivel, felfogni se volt kedve, mindazonáltal melegség járta át, hogy egy másik ember, akit csak igazán rövid ideje ismer, ilyen nyíltan és barátian kiönti előtte a szívét. ISZLAI ZOLTÁN Fővárosi alulnézetek Jó kis gyerekek — Mi lesz ebből az Örsből, ha megnő? — kérdi tőlem a fodros szájú anyuka, kivel két hónapja a metrón (előre megfontolt szándékból) legalább társalgó viszonyba sikerült keverednem. — Megyek érte az oviba. Erre az óvónő a nyakamba esik, összevissza smárol és vigasztalni kezd. — Meg tudom érteni — udvarolnék idétlenül. Az esernyője nyelével csak a karomra csap és folytatja. — Hogy bízzak istenben, azt mondja ez a buggyant óvónő, és hogy az orvostudomány manapság mi mindenre képes, meg hogy mégiscsak talpra esett és nem fejre, még ha mind a két lába eltört is és hasondó dumák. Nézem a négyéves Őrsöt. Sutyiban az esernyő drótját tördeli, de nem látom rajta, hogy azonkívül bárhol el volna törve valamije — Nem az Örs — világosít fel csodás könnyei között az ennivaló kisanya —, hanem a férjem. Ez a dinka gyerek azt mesélte reggel az óvodában, hogy az apja leesett a kéményről és mindenét összetörte. Ja, és hogy életveszélyben lebeg. — Szegény — mondom (gyanús) részvéttel a szépasszony ismeretlen férje iránt —, és mit mondtak az orvosok? — Semmit, hát nem érti: a férjemnek semmi baja! Az egészet Örs találta ki. Ez az apja halálára spekulál, hát nem borzalmas? Mi lesz ebből, ha felnő. Na gyere, te apaszomorító, meglátod, mi vár otthon. Leszállnak, s így sajnos nem tudom elmagyarázni — természetesen kéz a kézben — az édes anyunak, hogy Örs fiából valószínűleg az lesz, ami most. Tévénéző. Csak — remélem — addigra meg bírja majd különböztetni, mi van a dobozon belül, és mi történik kívüle. Aztán mikor (már egyedül) fölszállok a buszomra, velem az történik, hogy nekem dől egy öregúr. Miközben fejbekólint spanyolnád botjával, a lábamra hág. A lábra lépés nyoma fáj kevésbé. A bácsi könnyű, mint a madár. Piros arcú, gömbölydeden ráncos felesége mégis vele cipelteti összes csomagjaikat. Fogódzkodni nem fogódzkodnak. Cuccaik a peronon velük együtt ideoda hengergőznek. Aztán a néni addig zuhan bele egy szintén idős papi személy ölébe, amíg az pirulva át nem adja az ülőhelyét. Az öreg férj (jegykezelés ürügyén) még két embert knockoutol. Mire a felesége ráharsan: — Miért nem ül le, Aladár, megint összetöri a berendezést. Ott az a gyerek, állítsák fel! Azagyerek apja fölkelteti a vasgyúró külsejű, kefehajú fiúcs-84