Budapest, 1986. (24. évfolyam)

1- 2. szám január-február - Thiery Árpád: Pesti töredék

THIER Y ÁRPÁD PESTI TÖREDÉK (Regényrészlet) Minden alkalmat megragadott, hogy Kántor Gida közelében lehessen, arra azonban szemérmesen vigyázott, hogy sem a barátja, se mások szemében ne lássék tolakodónak. Ő maga sohasem ajánlkozott föl, miközben sóvárogva várta az invitálást, mehettek volna bárhova, András vakon s boldogan követi, mint ahogy barátságuk hetedik napján gondolkodás nélkül mondott igent, amikor tanítás után az iskola kapujában Kántor Gida váratlanul, ám nagyon is természetesen, mintha egy régi ígéretére figyelmeztetné, odafordult hozzá. — Mikor jössz fel hozzánk? — Mehetek — válaszolta András. A hívás megdobogtatta a szívét. Mégis idegenkedve ballagott Kántor Gida mellett a meredek budai utcákon. Errefelé se járt még életében. Csakúgy, mint a Dunához közeli utcákban. Be-bepillantott a villák pázsitos kertjébe, egyiket, másikat — vagy szakasztott másukat — mintha látta volna már. Filmen vagy képesújságban? Olykor autó surrogott el mellettük a szűk utcákon. Különben meleg, zöld csend vette körül őket. Volt a környék hangulatában valami ünnepélyes. Vagy inkább ájtatos. Solti András idegenkedésének csak egy magyarázata lehetett: a rossz érzés, hogy zárt kapu fogadja csak őket. Ami képtelenségnek látszott, hiszen Kántor Gida őhozzájuk hívta, valaki bizonyára otthon van, ha más nem, akkor a cseléd. Ha nem tartanak háztartási alkalmazottat, akkor a barátja biztosan tudja, hol van a kulcs. Ha nem a zsebében hordja. Nehezen szabadult meg egy másik furcsa, sőt képtelen érzéstől is: amikor Kántor Gidáék villáját megpillantva zavarba jött. A repkénnyel befuttatott kerítés mögé lesett. Álmában ez a villa egy alacsony, ütött-kopott épület mellett állt. Abban laktak ők. Elöl fűszerüzlet, hátul kovácsműhely. Köröskörül csupa ilyen villa. Azon túl, hogy különös volt az álom és a valóság egyezése, csak egy kétes kis különbség tartotta, ho^y nem fordul rögtön vissza, s nem rohan haza a Józsefvárosba. Alom és valóság viszonylatában volt valami különös fordítottság. Álmában hazafelé elég volt az öreg házat csak megpillantani, hogy elfelejtse a kudarcokat, a megalázkodásokat, amik a városban érték, most meg éppen valamiféle félsz fogta el, bár nem komolyan, hogy minél jobban behatol ebbe a nagyon is vonzó, ám idegen utcába, úgy csökken az esély, hogy valaha is haza fog menni — találni? — a Józsefvárosba. Ahogy oda eddig minden nap szokott. Kántor Gida repkénnyel benőtt vaskapu előtt állt. A levelek mögé nyúlt, majd halk berregéssel kinyílt a kapu. — Itt laktok? — Nem tetszik? — De, nagyon is... András a villa teraszán megbotlott egy mozgó kőlap szélében. A fölfedezéstől, hogy mozog a kőlap, könnyebben érezte magát. Leült egy virágos kőedény peremére. — Gyere már! Mit kéreted magad? — sürgette Kántor Gida. — Ilyenkor nincs itthon senki. — Megyek — kapta föl András engedelmesen a táskáját. Megállt a fehér ajtószárnyak között. Benézett a hallba. A tekintetének egy hatalmas faragott sötét szekrény állta útját. A párkányára Kántor Gida könyökölt. — Likőrt, szivart parancsolsz? — kényeskedett. András csak nehezen tájékozódott a homályos helyiségben. Aztán: ahogy a köd szállt föl. Előbontakoztak a széles bőrfotelok. A falon a festmények. Az intarziás asztal közepén a szivaros doboz. Az orrában ismeretlen illat. Nem párfőm, mégis valami hasonló. Édeskés, nem kellemetlen. Kissé bódító. S akkor különös dolog történt. Először csak a fűrész surrogását hallotta, majd Apa jelent meg a szoba sarkában, hátával a cserépkályhához támaszkodva szabta a polcokat, amire ő majd otthon a könyveit fogja felrakni. Kántor Gida kizökkentette a különös látomásából. — Alszol, Solti? — Ébren vagyok — kapta össze magát. — Csak rád kell nézni. — Ti aztán gazdagok vagytok — emelte föl András a fejét. Kántor Gida furcsán nézett rá. — Az lehet. — Életemben még nem voltam ilyen gazdag helyen. — Nem számoltam össze, hogy milyen gazdagok vagyunk. Majd megkérdezem a nagybátyámat, ő biztos tudja. András sértődöttséget érzett ki a barátja hangjából. Nem védelmezte a családját, sem a gazdagságukat, de nem is ítélte el, legalább egy hűvös igennel állt volna őmellé, hiszen épp azt várta, hogy mind a ketten átérzzék, és valamiképpen tanúsítsák, hogy egyikük sem ugyanaz a másik nélkül. Csakhát, elhangzott egy mondat, amire Kántor Gida nem azt válaszolta, amit kellett volna. — Nagyon gazdag lehet az apukád — kezdte újra András. Megkapaszkodott egy faragott szék támlájába. Eszébe se jutott, hogy leüljön. Noha úgy derengett: hellyel kínálta. — Az én apukám? — húzta el furcsán Kántor Gida a száját. Lehetett volna belőle gúnyos mosoly, de a következő pillanatban akár el is sírhatta volna magát. — Nem azért mondtam... — Világbajnok volt! — torkolta le Gida. — Világbajnok? — Nekem az. András szemében ijedtség és szánalom. — Azt mondtad, hogy volt? — Lezuhant vele a repülőgép. — Pilóta volt? — Csak egy utas Párizs és Nairobi között — törölt ki az öklével valamit Kántor Gida a szeméből. — Egy utas a fedélzetről, akiből alig maradt valami. A nagybátyám azonosította. Azt mondta, hogy az anyajegy biztos az övé volt. András megbánta, hogy elhamarkodottan szóba hozta a gazdagságot és Kántor Gida apját. Most már szerette volna valamiképpen jóvá tenni. De hogyan? — Fantasztikus ember volt az apám — fordult el Kántor Gida. 83