Budapest, 1986. (24. évfolyam)

1- 2. szám január-február - Kárpáti György: Pillantás a függöny mögé

PILLANTÁS A FÜGGÖNY MÖGÉ KELLÉR DEZSŐ: Pest szerelmese vagyok Mindig gyalog járt. Mindig a „gyalogjárók" érdekében emelt szót, mindig a mi nevünkben beszélt, a mi gondolatainkat mondta ki a színpadon. Nyilatkozni sohasem szeretett. Ötleteit, poénjait inkább megírta maga. Most mégis hajlandó beszélgetni, igaz, nem mindennapi jubileum alkalmából: nyolcvanesztendős lett. — Játsszunk el a gondolattal: mit csinálna másként, ha újra kezdhetné az életét? — Csak azt mondhatom, amit a legöregebb pesti vécésnéni mondott egyik kabaréjelenetemben: nagyon szeretem ezt a pályát, újra ezt választanám. De lehet, hogy festő lennék, valamikor nagyon jól rajzoltam, festettem, a tanáraim láttak bennem fantáziát. Nehéz lenne dönteni, hiszen ötven éven át olyan munkát végeztem — írtam, konferáltam —, amit nagyon szerettem. — Sosem vágyott többre? Mondjuk színházigazgatásra ? — Nem csábított ez a pozíció, pedig többször felajánlottak igazgatói állást. Nem nekem való a hatalom. Mindig megmaradtam kisembernek. Annak idején Fedák Sárit úgy tartották számon, mint az első színészt, akinek autója van. Ma tán én vagyok az utolsó, akinek nincs. Őszinte legyek? Nem is hiányzik. Hiszen mióta már nyugdíjasvillamosbérletem van, amúgy is megszűnt számomra a távolság... — Beszéljünk a színházról. Mikor, hogyan került közelebbi ismeretségbe ezzel a világgal? — Ennek története van. Harmadik gimnazista koromban egyik osztálytársammal, Neumann Árpáddal kisétáltunk a Városligetbe. Akkoriban a Széchenyi fürdővel szemben színház állt: Sziklay Kornél Kis Színköre. Pénzünk nem volt, ott ácsorogtunk. Jött a színházi tűzoltó, megszánt bennünket, bevitt, és leültetett a színfalak mögött. Csodálatos világ tárult a szemünk elé. Ahogy ott bámészkodtunk, egyszer csak elénk toppant Bogár Gizi, a népszerű primadonna, s dobálta le magáról a ruháit. Gyors öltözése volt, nem ért rá az öltözőjébe menni. Majd kiugrott a szemünk gyönyörű meztelen testét látva. Talán akkor határoztam el: olyan foglalkozást választok, amely lehetővé teszi, hogy a színfalak mögé nézzek. Csak azt nem értem, ezek után Neumann Árpád miért lett fakanálgyáros? — De a gimnázium után mégsem azonnal a színház következett... — Valóban nem. Először karikatúrákat rajzoltam különböző lapoknak, aztán újságíró lettem, riporter. Karinthy Frigyessel, Csortos Gyulával készítettem interjút, majd felcsaptam humoristának, vicceket gyártottam napszámban. Mint konferanszié először 1933-ban a Teréz körúti Színpadon léptem föl. — Ön többször említette konferanszszövegeiben, hogy Budapest szerelmese. Miért szereti, és melyik részét szereti legjobban ennek a városnak? — Hogy miért szeretem? Mert itt születtem, itt éltem le nyolcvan esztendőt. Tősgyökeres pesti vagyok, s ez önmagában Nagy Kalandnak számít, hát még ha átutazom Budára. A Csikágóban születtem, s ma is ezt a részét szeretem legjobban a hetedik kerületnek. A Városliget szomszédságában nőttem fel, a Liget szélén álló, fából tákolt Városligeti Színkörhöz fűződnek első színházi élményeim. Anyámmal és Bandi bátyámmal a közeli Stefánia úti korzón sétálgattunk vasárnaponként, s illedelmes kézcsókkal köszöntem a fiákerján arra kocogó híres színésznőnek, Pálmay Ilkának. Bárhová kerültem innen, szomorú emigránsként vágytam vissza a pesti Csikágóba. — Ma, nyolcvanévesen is őrzi kondícióját. Könyvet ír (a közeli hetekben jelenik meg Fogom a függönyt címmel), kamera elé áll (a televízióban nyolcvanperces portréfilmet készítettek önről). Mi a titka ennek az örök fiatalságnak? — Senki sem hiszi el: a levegő és a mozgás árt nekem. Tartózkodtam tőlük: az első negyven évemet füstös kávéházakban és még füstösebb kártyaszobákban töltöttem. Későn feküdtem le, s ha mozgásra vágytam, kimentem az ügetőre. Ma már egészségesebb életet élek. A kártyáról lemondtam, partnereim, Ráday Imre, Gelléri Bandi, sajnos, meghaltak, a cigarettáról leszoktam, a kávéházakról mások szoktattak le — mindet bezárták. Csak a lóverseny maradt, a galoppra még kijárok. — Bejárta a világot, föllépett Amerikában, Kanadában és másutt. Sosem gondolt arra, hogy odakint csináljon karriert? — Sokszor hívtak, de mindig nemet mondtam. Képtelen lennék a beilleszkedésre. ígértek karriert, sok pénzt, de mit kezdtem volna velük Budapest meg a barátaim, ismerőseim nélkül? Itthon, ha végigmegyek az utcán, úton-útfélen megszólítanak, köszönnek, érzem az emberek szeretetét. S ez számomra többet jelent minden vagyonnál, kitüntetésnél, karriernél... KÁRPÁTI GYÖRGY 82