Budapest, 1986. (24. évfolyam)

1- 2. szám január-február - Kárpáti György: Pillantás a függöny mögé

PILLANTÁS A FÜGGÖNY MÖGÉ KÁLLAI FERENC: Most csak egy feladatra készülök Beszélgetésünkre az év utolsó heteinek egyikében került sor, hétköznap délelőtt a Malomtó presszó csendes sarkában. — Ilyenkor, az óév végén az ember általában leltárt készít. Kállai Ferencnek mit hozott 1985? — Ez az esztendő határkő az életemben. Elértem a nyugdíjkorhatárt. Hatvanéves lettem. Mit hozott az 1985-ös év? Két jelentős szerepet a színházamban. Februárban Jegor Bulicsovot, szeptemberben Bulicsov amerikai mását, Big papát, a Macska a forró bádogtetőn című Tennessee Williams-drámában. Ebben az évben választottak meg országgyűlési képviselőnek, s tagja lettem a Parlament kulturális bizottságának. Visszatekintve, azt hiszem, joggal mondhatom: gazdag, eseményekkel teli esztendőt hagytam magam mögött. — S mit vár 1986-tól? — Szeretnék új életet kezdeni. Január elsejétől nyugdíjba megyek. — Tudtommal nem beteg, nem látszik fáradtnak. Miért határozott így? — Negyven éve vagyok a pályán. Jó lenne egy kicsit lazítani. Szeretnék „válogatott csapatban" játszani, olyan rendezőkkel, színészekkel dolgozni, akikkel még nem kerültem össze. Többet olvasni, pihenni, s főként: többet foglalkozni tanítványaimmal a főiskolán. Mindez talán luxusnak tűnik, de negyvenévi munka után, úgy vélem, megengedhetek magamnak ennyi fényűzést. Tulajdonképpen egy ideje elkezdtem „leépíteni" bizonyos elfoglaltságokat: nem vállaltam éjszakai munkát, szinkronizálást, filmfelvételt. Minden délelőtt uszodába járok, hacsak valamelyik szadista iparvállalat (televízió, film, rádió) fel nem borítja a programom. Privát kimaradásaimat is a minimumra csökkentettem, fiatal koromban alig volt olyan nap, amikor éjjel kettő előtt ágyba kerültem. Ma már erre nem vagyok képes, de nem is hiányzik. Szerencsére idejében rájöttem, hogy ez a pálya hosszútávfutás. Nem lehet állandóan lobogni, negyvenfokos lázban égni, havi bérletet venni a világmegváltáshoz. — Az előbb — a tervei között — a főiskolai munkáját említette. Mióta tanít? Hogyan lett tanár? — Lassan tizenhárom esztendeje tanítok. Még Várkonyi Zoltán, a főiskola akkori rektora hívott, s ez számomra nagy megtiszteltetés volt. Hiszen közismert, hogy nem végeztem színiakadémiát, felvételem után mindössze három hónapig koptattam az iskolapadot, aztán Both Béla szerződtetett az általa megalakított Szabad Színházhoz. Velem együtt került oda pályakezdőként Horváth Tivadar, Soós Lajos, az ismertebb művészek közül Görbe János, Móricz Lili, Komlós Juci, Pásztor János. A Szabad Színházban, majd egy évvel később, 1946-ban a Belvárosiban kiváló kollégáktól, rendezőktől, színészektől tanultam a mesterséget, s a diploma hiánya miatt nem fejlődött ki bennem kisebbségi érzés. Mégis jólesett, mikor tanárnak hívtak abba az iskolába, amelyet sosem végezhettem el. Néhány éve, a Falstaff premierje után bejött az öltözőmbe egyik kedves növendékem, Szerednyey Béla, s azt mondta: „Hát, tanár úr, sokat tetszett tanulni tőlünk az elmúlt négy év alatt". Viccnek szánta, s talán nem is gondolta, milyen nagy igazságot mondott. És az is komoly, hogy nyugalomba vonulásom után semmi kedvem búcsút mondani a földi létnek, úgy érzem, sok munka, feladat vár még rám. — S nemcsak a színpadon vagy filmen. Hiszen közéleti szerepe sem lebecsülendő. .. — Valóban megszaporodtak a feladataim e téren is, mióta rákerültem az országos listára, és megválasztottak országgyűlési képviselőnek. Az elmúlt hónapokban sokan fordultak hozzám különböző köz- és magánügyekkel, s én igyekeztem tenni valamit elintézésük érdekében. A kulturális bizottság októberi ülésén elmondtam néhány, számomra nagyon fontos gondolatot érdekeltségről és értékrendről, arról, hogy rangos és valóban a népművelést szolgáló kollégáim anyagi megbecsülése lényegesen rosszabb, mint azoké, akik a „szent haknira" esküsznek. Sok a gond, probléma a színházak táján, megoldásukban szeretnék a magam szerény eszközeivel segíteni. — Ön közismert ember. Míg a szemközti Lukács uszodából ide, a Malomtó presszóig elért, sokan köszöntek, mások megszólították, vagy csak a kezüket nyújtották. Úgy tűnik, nem tart három lépés távolságot az emberekkel. — Sosem voltam emberkerülő, mindig szerettem a társaságot. Nem játszottam és ma sem játszom meg a Nagy Művészt, ki nem állom a „nappali színészeket". Ha a köznapi életben színészként kell megjelennem, kifejezetten szorongást érzek, csak a színpadon szeretem felmutatni akár a legrejtettebb titkaimat is. — Befejezésül arra kérem, árulja el, milyen feladatra készül a közeljövőben? — Most csak egy feladatra készülök: a nyugdíjra. Megvallom, kicsit izgatott vagyok, hiszen ezt a „szerepet" most játszom el életemben először... k. Gy. 81