Budapest, 1986. (24. évfolyam)

1- 2. szám január-február - Müller Tibor: Nemcsak Győré ez a balett

A MIÉNK IS EZ A VÁROS Markó Iván „Nemcsak Győré ez a balett" A hetes — mágikus szám. Hét feje van a mesebeli sárkánynak. Hét szűk esztendő. Hét nap alatt teremtette isten a világmindenséget. Hét esztendeje született meg a Győri Balett. Az utóbbi eseményben nincs semmi természetfölötti. Sokan mégis csodáról beszélnek. Elragadtatásukban. Jogosan. A művészet történetében kevés olyan fejezet van, amely ilyen gyors, kirobbanó sikerről számolhatna be ilyen rövid idő alatt. A Győri Balett alig két tucat tagja pillanatok alatt végigszáguldott Európán, meghódította az olyan tánchagyományokkal rendelkező országokat, mint a Szovjetunió, Franciaország, Belgium, egy csapásra keresett együttese lett a kontinensnek. Sikert arattak nemzetközi fesztiválokon, elnyertek minden létező művészeti díjat, iskolát teremtettek a formálódó, szülési fájdalommal kínlódó mozgásművészetben. Alátványos, zajos eredményeket egyetlen névhez illik kapcsolni: Markó Iván. A vékonyan izmos, középtermetű, izzó szemű balettigazgató sistergő ember. Vibrál körülötte a levegő, hatása alól nehezen vonja ki magát az ember. Szenvedélyessége ragályos, mint a kanyaró. Ez tiszteletet kelt. És elfogódottságot gerjeszt. Aki vele beszél, összekapja magát. A hírnév, a feltétlen odaadás, az elbűvölő tudás, a tánc iránti szent elkötelezettség, az ezért mindent áldozni tudó képesség szárítja ki a torkot, remegteti bizonytalanná az első, már régen kigondolt, megfogalmazott kérdést. — Ön 1979-ben ellopott egy végzős osztályt. Elvonult vele Győrbe, és megalapította az Állami Operaház és a Pécsi Balett után harmadikként a győri balett-társulatot. Miért? — Fordítva történt. 15 friss diplomás fiatal kért föl, hagyjak ott csapot-papot, és kezdjem velük a nulláról Győrben. — Akkor hetedik éve már Béjart első számú szólistája volt. Ez olyan, mint a tábornok a hadseregben. Lemondott a csillagairól, és elment őrmesternek egy vidéki városba. Szeretném megérteni az indokait. — Az az igazság, hogy olyan nagyon nem kellett unszolniok. Pillanatok alatt beleszerettem a gondolatba: hazajönni, hét év tanulmányait, tapasztalatait, fölhalmozott tánckincsét végre a saját gondolataimmal, elképzelésemmel, alkotó módon kifejezni — óriási csábítás volt. Pici gyerekkorom óta rabul ejtett a tánc. Soha nem volt más vágyam, mint önmagammal, az emberi testtel kifejezni mindazt, amit a világról gondolok. Egész eddigi életem tükrök előtt, korlátba kapaszkodva, ugorva, forogva telt el. Kilenc év az Állami Balettintézetben. Öt az Operában. Hét Béjart-nál. És most mindazt, ami ebből kialakult, egy hímporos, meg nem rontott, senki által nem befolyásolt együttessel elmondani az embereknek — nem tudok vonzóbb feladatot. És ez még nem volt együttes. Csak tizenöt táncos. És még nem is volt színház. Csak egy új épület. És még nem is volt közönség. Csak győri lakosok. És még nem is volt tánc. Csak kikívánkozó mondanivaló, indulat, alkotóvágy. És ami végképp nem volt: garancia. Hogy mindez megvalósítható, sikerre jut, kell valakinek. Csak egyvalami volt: kockázat. A bukásra. — Kétségtelen, mindenki fölkapta a fejét erre a kísérletre. — Úgy van. Drukkerek és ellendrukkerek. — Az utóbbiak is voltak? — Nem is sértődtem meg miatta. Gondolja csak el. Egy idehaza szinte ismeretlen ember, hiszen ötéves operaházi tagságom tisztes szürkeségben telt, egyike a fiataloknak... Mondták: tehetséges. Semmi több. Aztán egy bemutatkozó versenyt követően Béjart megajánlotta az állást. Elmentem. Hét évig keveset tudtak rólam. Csak szivárogtak a hírek felőlem. És akkor, egyszerre csak: balettigazgató. Persze, hogy nem nézte mindenki jó szemmel. Persze, hogy voltak kajánok, ellendrukkerek. Aki emiatt megsértődik, ostoba. Kisszerű. Én elfogadtam. Mint ahogy a meghívást is. Ma már könnyű bizonyítani, igazam volt. Több mint négyszáz előadásnál tartunk most. Európa valamennyi nemzetközi fesztiválján ott voltunk, mondhatom, a legszebben dekorált, a legkapósabb, a legtöbbet hívott és elismert társulat a miénk. Ősbemutatót tartottunk a bécsi ünnepi heteken, az athéni fesztiválon, Bayreuthban. Győr városában értő és az együttest szenvedélyesen szerető közönség alakult ki, ami, azt hiszem, egyedülálló. Nemcsak büszke rá, és sajátjának tekinti a balettet, hanem utánunk jön, valahányszor az ország más városaiban lépünk föl. Még külföldre is. El sem tudja képzelni, mit jelent egy ilyen ritka, szoros kapcsolat művész és közönsége között. Biztonságot, lendítőerőt, alapot, amelyre építkezni lehet. Örömöt, amely elkísér a próbaterembe, a színpadra, az álmainkba. Föltölt. Tartalékot képez, amiből akkor is lehet veszteség nélkül fogyasztani, amikor meg nem értéssel, szűkkeblűséggel, kisstílűséggel találkozunk. Amikor elbotlunk vacak irodai gondolkodásban, amikor a fizetési szalagon havonta olvasható számjegy körülbelül azonos egy jobb körülmények között élő család hétvégi bevásárlásának összegével. 78