Budapest, 1986. (24. évfolyam)

1- 2. szám január-február - Dr. Buza Péter: Lófrálunk a régi Pesten

tékonysági vállalkozások, s ki tudja, hányféle hivatal. Megyünk tovább, a Roosevelt tér felé. Az Akadémia oldalhomlokzatát díszítő s az alapítás aktusát ábrázoló jelenet bronz domborműve az egyes számot viselő épület bejáratával néz szembe. Varga Sándor kapitány házához értünk. Építtetője csak három évig birtokolta a rangos sarokházat. 1838-tól 1845-ig a gazdát Ilkey Sándornak hívják. S aztán jön a palota életében döntő szerepet játszó harmadik tulajdonos: Emmerling Károly kávésuraság. Derék, köpcös, piros arcú, körszakállal és nagy bajusszal ékesített, németből magyarrá vedlett vendéglős volt az új háziúr. Apja, Leonhard is ezt a mesterséget űzte, s egyike volt a leghíresebbeknek a régi Pest-Budán. Egy évig tartott az átépítéssel súlyosbított beköltözés: csak 1846-ban nyílt meg az István főherceghez — József nádor fiához, az egy évvel később palatínussá, nádorispánná kinevezett magyarbarát Habsburghoz — címzett fogadó. Korszerű szálloda a maga idejében, a szobákat a folyosóról fűtötték — a megoldás a központi fűtés kényelmét kínálja —, kiváló a koszt, illő a kvártélyhoz, s nem maradtak el az előkelő vendégek sem. Maga a történelem is szállásért kopogtatott az előkelő ház kapuján. Itt ténykedett a negyvennyolcas kormány két minisztériuma is: az igazságügyi, Deák Ferenc, a földművelés-, iparügyi és kereskedelmi minisztérium Klauzál Gábor vezetésével. Ebben az épületben sorozták a honvédeket: Petőfi Sándor itt csapott fel újoncnak, s Emmerling vendégszeretetét élvezte a szabadságharc hónapjaiban Kossuth édesanyja is. Az emléktábla pedig, amelyet 1926-ban avatott a magyar-lengyel baráti társaság, Bem apó itt-tartózkodásának tényét örökíti meg. Bem Bécsből érkezett Magyarországra, hamis útlevéllel, s az István főhercegben vett szállást. Még jóformán be sem rendezkedett, s éppen hogy csak felvette a kapcsolatot a magyar politikai élet reprezentánsaival — felajánlva szolgálatait —, amikor felkereste egy lengyel ifjú, hogy támogatását kérje. Néhány percnyi mellébeszélés után a vendég — Kolodziejskinek hívták — pisztolyt rántott elő felsőkabátja zsebéből, s rásütötte Bemre, a fejét célozva, hogy biztosan megölhesse. A közvetlen közelről leadott lövés mégis célt tévesztett, s csak súrolta a későbbi tábornok arcát. A berohanó katonák azonnal lefegyverezték a merénylőt, aki folyvást azt kiabálta: neki mint demokratának meg kell engedje a forradalmi magyar nép, hogy elpusztítson egy arisztokratát! Az eset november 10-én történt. Rá két nappal Bem József emlékiratot fogalmaz, s ad közre a Pesti Napló hasábjain, amelyben kísérletet tesz az ügy hátterének megvilágítására. Részletesen elemzi a bukott lengyel szabadságküzdelem politikai eredőit, hosszasan ecseteli az emigráció helyzetét, különös tekintettel a személyes ellentétekre. Különösen a Lengyel Demokraták Társasága s annak vezetői azok — írja Bem —, akik elárulva az ügyet, komoly szervezkedésbe kezdtek. Ez a társaság már Párizsban is felbérelt egy ifjú embert, hogy őt mint egyetlen olyan személyt, aki átlátván a szitán, árthat az összeesküvőknek, eltegye láb-alól. A merénylő golyója azonban célt tévesztett. Ám úgy tűnik — véli Bem —, az ellenség szívósabb, semhogy föladná. Az itt eltöltött néhány nap alatt a legnagyobb meglepetéssel tapasztalta, hogy néhány lengyel milyen álnok módon furakodik be a magyar államférfiak bizalmába, s éppen olyanok, akik maguk is árulói a szabadság és nemzetük ügyének, pártolói a Párizsban alakult Demokrata Társaságnak. Itt van mindjárt Wysocki, a hajdani tüzér alhadnagy, aki a lengyel hazafiak követének szerepében tetszeleg. Vagy Dzirkowski űr, aki galíciai küldöttnek adja ki magát. Holott mindketten veszedelmes gonosztevők! S én — így Bem — kötelességemnek tartottam, hogy leleplezzem álnok fondorlataikat, s elmondjam magának a magyar kormány elnökének is, hogy ezek a férfiak nem azok, akiknek mondják magukat, sőt, csak azért jöttek Magyarhonba, hogy az ifjúságot demoralizálják, hogy elhintsék a nép közt az egyenetlenség magvait, s így romlásba döntsék. „Általlátták — írja emlékiratában Bem —, hogy megérkezésem után tekintélyük nagyon csökkent. Hozzám jöttek, s miután szemrehányásokat tettek, kinyilatkoztatták, miszerint, ha őket elismerem, s velők munkálkodandom, megegyezendenek velem, ellenkező esetben ellenem fognak fellépni. Miután mindezt megmondtam nekik, mit róluk gondoltam. És már a következő napon megtörtént, mit előre láttam!" Bem fontos következtetéseket vont le az esetből. Első konklúziója: ezek a módszerek megmérgezhetik a magyar forradalmat, s holnap vagy holnapután — ha a gonosz kezeket nem fogják le — könnyű lesz a legjobb polgárokat, talán a „dicső elnököt, Kossuthot is hűtlenséggel vádolva, egy esztelen gyilkos kéz megrohanásának kitenni". A második ebből következik: „Figyelmeteket, ti magyar státusférfiak e kérdéshez kívánom vezetni, legyetek szigorúak, távolítsátok el az országból a bűnösöket." Ha meggondoljuk, hogy Wysocki nem sokkal később a felsőmagyarországi hadsereg tábornoka lett, s (mielőtt másodszor is Párizsba emigrált volna) fedezte Kossuth menekülését az országból, miközben a Bem apóvá dicsőült politikai ellenfél az erdélyi magyar hadsereg tábornokaként harcolt, valóban oroszlánként, a végül is a mindkettőjük szempontjából csalfa remény jegyében („lesz hajnala az szabadságnak lengyel földön is"), eltűnődhetünk az élet különös fintorain. DR. BUZA PÉTER 74