Budapest, 1986. (24. évfolyam)

1- 2. szám január-február - Garai Gábor: Legszűkebb hazám

LEGSZŰKEBB HAZAM A Dobozgyár mögött Budapesten születtem 1929 januárjában — mégsem éreztem soha az egész fővárost sem szülőföldemnek, sem otthonomnak. Azt hiszem, ilyen hatalmas város nem is lehet mindenestül otthona az embernek. Még halványan emlékszem arra az időre — akkoriban egészen kicsi gyerek voltam —, amikor a Tabán utolsó régi házait lebontották. Mi a dombhát túloldalán, a Zsolt utcában, a Budai Dobozgyár közelében laktunk. Innen költöztünk át a háború elején bérlőként egy Mészáros utcai rokoni házba, majd az ostrom után a Galeotti utcába. A három utca légvonalban csupán néhány száz méternyire van egymástól, s mindhárom az I. kerülethez tartozik. Középiskolába a XI. kerületbe, a Villányi útra, a mai József Attila Gimnáziumba jártam. Úgy hozta a sors, hogy első önálló lakásomhoz is — akkor már feleségemmel és fiammal — a XI. kerületi lágymányosi lakótelepen jutottam. Kedves környezetben, jó szomszédok között éltem ott tizenkét esztendeig. Onnan költöztünk át 1973-ban ismét az I. kerületbe, a Mikó utcába. Azóta is itt lakom, s közelebbitávolabbi szomszédságom Babits, Kosztolányi, Márai — hűlt helye. Szűkebb hazám tehát még csak nem is egész Buda, annak csupán két kerülete, még pontosabban két tájegysége: a Krisztinaváros és a tágabban vett Lágymányos. így hát az önbizalmi válságok mesterségünkben elkerülhetetlen óráiban azzal szoktam magam vigasztalni, hogy én is majdnem vidéki vagyok (a Nagykörúton például, és jóformán az egész pesti oldalon mindig tétován, félszegen járok), akárcsak a Nyugat első és második nemzedékének írói, akik úgy vélekedtek, hogy az egész magyar irodalom vidékről jött, és Budapesten létezik. Igaz, erre a kizárólagosságra azóta néhány, korban és rangban előttem járó budapesti születésű írótársam már rácáfolt. Eddigi életutam furcsán törvényszerű iróniájának érzem, hogy munkahelyeim — több mint 35 esztendeje immár — mindig a pesti, otthonaim pedig a budai oldalhoz kötöttek. Mégis hadd tekintsem magamat a főváros egy-vidéki — legfeljebb két-vidéki — lakosának és költőjének, aki, ha a sors kegyes hozzá, már nem is szeretne elszakadni ettől a tájtól, amíg él. Azok a nyári esték a kamaszkori tájon! Virágillat s vonatfüst gomolygott a világon. A Dobozgyár mögött nyűtt padokon lovagolva ültek a sakkozók, míg lobbant a fény kanóca. Aztán, hogy függönyét az alkony leeresztette, — ráhúzta vas-redőnyét a fodrász is sietve. A dörrenésre gyorsan fölfüttyentett a mozdony, ahogy az alagútból kibújt szikrázva, forrón... S megnőtt a csönd nyomában. Mély homályos kapukban találka-lesben, lányok fehér ruhája lobbant. És mentek a Csap utcán fel a hegynek a párok. Az égben még csak egy-két kora-csillag parázslott. 0, kamaszkori esték, maradjatok velem még! Ne dermessze a szívem, — melengesse az emlék. Gellérthegy Hány május délután mentünk a hegyre föl: nyugodt kék ott az ég, s a város zeng alatta; az a tisztás talán smaragddal van kirakva, s minden tenyérnyi föld: virág és tündököl. Nyolcéves voltam és cserebogarat űztem sapkámmal, s Margit meg köténnyel csapkodott, hamar megteltek a mosópor-dobozok — s zümmögő foglyaim őriztem ott a fűben. Anyám munkában volt — este mentünk elébe, de lent a hallgatag tabáni dombra érve még lestük, hogy a nap hullván máglyára gyújtson. Vártam a tüneményt, csak álltam mozdulatlan, de hirtelen szemem megcsillant — s már szaladtam arrafelé, ahol anyám feltűnt az úton. 75