Budapest, 1986. (24. évfolyam)

1- 2. szám január-február - Varga Imre: Találkozások a magyar fővárossal

— Az én emlékeimben sajátos atmoszférája van a városnak. Mindig úgy jelenik meg nekem — ha a Budapest szót hallom — mint egy jól karbantartott, tiszteletre méltó, de ugyanakkor vidám és vendégfogadó település. És az épületek: jó a szemnek látni az itteni házakat, melyek a legkülönbözőbb stíluskorszakokra emlékeztetnek. Nekem is tetszik Budapest. De újabb látogatásaim során szemembe ötlött, hogy az itteni várostervezők nagyon ügyesen komponálják bele a XVIII. században kialakult s a XIX. században felépült városba az abszolút modern házakat, középületeket Csak javára írhatom ezt a tervezőknek, mert úgy látom: az új épületek nem keltenek zavart, hanem új harmóniát hoznak létre. Nemcsak az építészetről beszélnék, hanem az emberekről is. Mi lengyelek, azt hiszem, nagyon könnyen megtaláljuk itt a helyünket. Nekem különösen egyszerű ez, mert sok barátom él Budapesten. Most a Kulturális Fórum alkalmat adott arra, hogy találkozzam Kovács Andrással, Jancsó Miklóssal, Szabó Istvánnal. Nagyon kellemes estét töltöttem a Filmművészek Szövetségében. Ezek az én számomra már nem új találkozók, hiszen, lengyel szólással élve: „olyan jól ismerjük egymást, mint az öreg lovak". — Végül is mi jut eszébe, ha olvassa vagy hallja fővárosunk nevét? — Elsősorban a várost keresztülszelő folyó. Soha nem gondolkoztam azon, hogy eredetileg Buda és Pest külön város volt. Számomra minden funkcionális egész, amiben a Dunának meghatározó szerepe van. Nem elválaszt, hanem összeköt. Számtalan érzelmi szál fűz az önök városához. LASSI NUMMI finn költő ,,Igazi fejlődés ment itt végbe" — Szerintem Budapest igazi, egész Európában egyedülálló városkompozíció. A gazdag történelmi múlt, az építészet és a természet közös alkotása. Mindig lenyűgöz a Duna, lenyűgöznek az épületek, a régiek és az újak egyaránt. Nagyon impozáns például a Kongresszusi Központ és a Novotel-szálló, amely az Európai Kulturális Fórum színhelye, s a Fórum-szálló, ahonnan szobám ablakából a Dunát, a Várnegyedet újra meg újra megcsodálhatom. Nagyon tetszik, hogy annyi a virág, a szép park, és hogy mindig találok valami egészen kiváló zenei programot. Szerintem Budapest zene nélkül elképzelhetetlen, hozzátartozik a város hangulatához a muzsika. Mindebből kiderülhetett, hogy szeretem Budapestet már hosszú ideje. Ezúttal negyedszer jutottam el ide. Csaknem húsz éve, 1966 októberében jártam itt először, aztán 1975 augusztusában, igaz, csak egyetlen éjszakát töltöttem itt, de az megmaradt az emlékezetemben. Harmadszor, 1981 áprilisában, a Margitszigeten laktam. Olyan nagy hatással volt rám ez a kis természeti „ékszer", hogy még verset is írtam róla. Van egy álmom Budapesttel kapcsolatban: szeretnék egyszer igazi nyárban eljönni ide, és annyi időre, hogy utcáin kószálva megismerjem a mai Budapestet. Két évtized távlatából, és az itteni fórummunka sűrűjéből nézve az a benyomásom, hogy igazi fejlődés ment itt végbe, ugyanaz a fejlődés, ami szellemiekben is... TOLAMUZS OKEJEV szovjet-kirgiz filmrendező, az Európai Kulturális Fórumon részt vevő szovjet küldöttség tagja „Egy kicsit a hazámra emlékeztet" — Azt hiszem, ön az egyetlen ázsiai résztvevője ennek az európai tanácskozásnak. Kirgiziából jött, a köztársaság fővárosából, Frunzéból az ottani filmstúdió képviseletében. Ahogy általában Kirgiziáról, úgy önről is — sajnos — keveset tudunk. Kivéve azt, hogy egyik, jó tíz évvel ezelőtt rendezett filmje, a Gyerekkorunk ege jelentős sikert aratott a Szovjetunióban és külföldön is. De ez úgyszólván minden. Arra kérem ezért, hogy mindenekelőtt magáról beszéljen. — Valóban messziről jöttem, ám a pontosság kedvéért hadd tegyem hozzá: nem én vagyok az egyetlen ázsiai az európai fórumon, hiszen Törökország, amelynek nagyobb része Ázsiában fekszik, ugyancsak képviselteti magát itt. Visszatérve rám: 1935-ben születtem Bukombajevszkoje hegyi faluban, egy jurtában láttam meg a napvilágot. Azóta is, ha rossz a hangulatom, vagy ki akarok kapcsolódni, mindig a jurtához, a gyermekkori természeti környezethez térek vissza — ha időm másként nem engedi, legalább gondolatban. 1953-ban fejeztem be a középiskolát egy frunzei internátusban, majd Leningrádba kerültem, az egyetemre, ahol hangmérnöknek tanultam. Én voltam az első kirgiz, aki ilyen szakot végzett. Utána hat évig dolgoztam a szakmában a frunzei filmstúdiónál, majd megvalósulhatott régi vágyam: 1964-ben felvettek a Moszkvai Filmstúdió filmrendezői tanfolyamára. Itt olyanok tanulnak, akik valamilyen felsőfokú végzettséggel már rendelkeznek. — Miben áll ez a képzés? — A szakma praktikus tudnivalóinak elsajátításán kívül az volt a döntő, az oktatás lényege, hogy végignéztük mindazt, amit a világ filmművészetének kiemelkedő mesterei az idők folyamán alkottak. — Eizensteintől Felliniig, Antonionitól Kuroszaváig. Tanáraink a legkiválóbb szovjet filmrendezők közül kerültek ki. 1965-ben készítettem el diplomamunkámat. A tízperces kisfilm címe: Ezek a lovak — egy kiscsikó életét ábrázolja megszületésétől felnövekedésén át egészen addig a pillanatig, amíg kiöregedve a vágóhídra viszik. Ebben a filmben a természet körforgását akartam érzékeltetni, mint ahogy valójában minden későbbi munkám is a természetről szól, a természet „gyermekeiről", legyenek azok emberek vagy állatok. Eddig nyolc játékfilmet és számos kisebb dokumentumfilmet készítettem, közülük egyik legkedvesebb munkám a honfitársam, Csingiz Ajtmatov munkájából adaptált Vörös alma. — Ezen a fórumon az európai kulturális együttműködésről van szó. Ön kétféle kultúrát képvisel itt egy személyben. Milyen közös vonásokat, milyen ,,közlekedési utakat" lát az ázsiai és az európai kultúra között? Mit tanulhatunk egymástól? — Ha azt mondom, hogy a kultúra bölcsője Európa, akkor csak egy axiómát ismétlek. De ugyanez fordítva is igaz, mert Ázsia legalább annyira bölcsője a kultúrának. Mégis nyilvánvaló eltérések vannak a kettő között, amennyiben más és más a civilizáció elért foka, vagy inkább úgy mondanám: más volt és jelenleg is más a fejlődés üteme. De a különbségek nem fejeznek ki értékrendet. Tanulni pedig lehet egymástól. Ázsiában például sokkal erősebben élnek a hagyományok, mint Európában, s ezek képviselhetnek olyan értékeket, amelyek minden kultúrában és minden korban időtállók. Ilyen nálunk Kirgiziában az idősek, az öregek feltétlen tisztelete. A szülők akaratának, intelmeinek elfogadása. Vagy a nők, az asszonyok megbecsülése — szemben az elterjedt tévhitekkel. A mi asszonyaink sohasem viseltek sem valóságosan, sem képletesen fátylat. A férfiak a messzi hegyekben élték a nomád pásztorok életét, a nő pedig otthon volt a faluban, irányította, ellátta, nevelte a családot, a gyerekeket. — Tudom, hogy filmrendezőként a világ sok nagyvárosába eljutott már. Járt-e már nálunk is? Hogy tetszik önnek Budapest? — Csakugyan sokfelé megfordultam a filmfesztiválok jóvoltából — Tokiótól kezdve Nyugat-Berlinig. Magyarországon másodszor vagyok. Ne vegyék üres bóknak, amit mondok, hisz csakugyan van némi összehasonlítási alapom: Budapest szerintem a világ egyik legszebb, de mindenképpen a legcsodálatosabb fekvésű városa. Kirgiziában, persze, jóval magasabb hegyek vannak, mint, mondjuk a Gellért-hegy vagy a János-hegy, de ezek a kis hegyek itt, a hatalmas folyó partján, a város szívében magasabbnak tűnnek, mint a valóságban. Ez a táj minden különbözősége ellenére is egy kicsit a hazámra emlékeztet, s talán ezért is találom olyan kedvesnek ezt a várost. Szépek, grandiozitásukban is meghittek az épületei, rendezettek és vonzóak az utcái, s barátságosak az emberei. Különösen nagy hatással van rám, hogy milyen harmonikusan él együtt ebben a városban régi és új korok építészete. 71