Budapest, 1986. (24. évfolyam)

12. szám december - TÉKA

teka A főváros irodalmából ajánljuk A Rivalda '86 Budapestje Itt élünk mi, budapestiek, több mint kétmilliónyian... SzázadoR óta vagy minaptól, luxusövezetekben vagy kopott periférián, villákban, bérkaszárnyákban vagy bódékban... Ahogy sorsunk, szerencsénk, szándékunk vagy a munkánk adta. Múltunk, jelenünk s énünk látleletét — akarjuk, nem akarjuk — versekben, elbeszélésekben, regényekben, a filmvásznon, a színpadon és a rádióban, tévében szakadatlanul kapjuk. Hogy mennyi igazsággal és hatással, azt ki-ki maga tapasztalja, ha egyáltalán észreveszi a személyre szóló jelzéseket. Szinte kötelező hagyományként, az ünnepi könyvhétre kötetnyi összeállítás jelenik meg egy-egy elmúlt esztendő eme lírai, szépprózai és drámaköltészeti üzeneteiből. Ebbe a sorba illeszkedik a lefutott színházi évadok bemutatóiból a Rivalda című válogatás. Idén a 18. alkalommal. Mit ad nekünk, mit mond rólunk a színpad a kötet tanúsága szerint? A tartani is nehéz, 900 oldalas könyvben kilenc kortárs szerző alkotta magyar színművet találunk. Hogy miért éppen ezeket, azt nyilván nem egy nézőpont határozta meg. Vélhetően közrejátszott a válogatásban a bemutatók helye, a tematika, valamint az ábrázolásmód, a hangnem igénye és végül, de nem utolsósorban, az írók személye. Nos, a kilenc színműből hármat vidéki városainkban láthattunk. Időben a legmesszibb, a Biblia világa a forrása a veszprémi Petőfi Színházban megjelent Júdásnak. Ezt Sőtér István évekkel ezelőtt írta — a ma emberének szóló eredeti szemlélettel és tőle megszokott igényességgel. Irodalmi meglepetésként hatott a neves, Nyírkállóban élő költő, Ratkó József rangos verses drámája, mely — merészen Szent Istvánt véve tárgyul — Segítsd a királyt! címmel a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban került a reflektorok fényébe. Tóth-Máthé Miklós az erős tehetségű drámaíró névjegyeként adta át gondozásra a debreceni Csokonai Színháznak A fekete ember című művét. Hőse a XVI. században élt, vallási megszállottsággal harcra kelő, tragikus sorsú jobbágyvezér, Karácsony György. Budapesti bemutatókkal folytatva a témák történeti sorrendjét, a Nemzeti Színházban aratott nagy sikert A szélmalom lakói című művével a mai magyar dráma egyik legjelentősebb képviselője, a költőnek is kiváló Páskándi Géza. Az általa „polgári tragédiának" nevezett dráma — általános emberi érvénnyel — az 1879-es szegedi nagy árvíz idején játszódik. Méltán kapott helyet ugyancsak a Nemzeti Színházban a mindig egyéni mondanivalóval jelentkező Hubay Miklós meghökkentő fantáziájú műve, mely Freud, az álomfejtő álma címmel a XX. századi közép-kelet-európai világ rejtelmeit boncolgatja. Nemcsak bemutatója, a Madách Színház, hanem színhelye szerint is minden mozzanatával a fővároshoz kötődik a publicisztikája és drámai munkássága révén egyaránt jól ismert Száraz György balladás játéka, a Hajnali szép csillag. A népköltészet és népzene ihletében fogant mű Budapest küzdelmes fölszabadítását és induló új életét énekli meg. Érdemes megemlíteni a bemutató dátumát is: 1985. február 8. A negyvenesztendős évforduló páratlanul szép, költői emlékművét alkotta meg az író. Az egyre több érdeklődőt vonzó Nádas Péter zenét és szöveget ötvöző, igényes hangú, kétszemélyes tragédiája, a talányos vonatkozásokkal teli Találkozás (a Pesti Színházban láthatták a nézők) csak egy-két utalással jelzi, hogy Budapesten játszódik, mégpedig a törvénytelenség gyötrelmes idejét idézve föl. A népszerű Moldova Györgynek már prózaváltozatban is megismert írása, Az élet oly rövid... afféle bonyolult szerkezetű musicalként a Radnóti Miklós Színpadon kapott hangot. A szerző egy soroksári lány útját követi, aki munkásként kezdi az ötvenes évek elején, majd menő prostituáltként arat sikert, s végül ismét visszatér az üzembe. Az egész, könnyed hangvételű történetek — egyéni és történelmi bonyodalmaival egyaránt — kétségtelenül egyfajta sajátos pesti atmoszférája van. Jelenidejűségével marad szemlénk végére a Várszínházban játszott Családi ház manzárddal, avagy egész évben karácsony című színmű, melyet szerzője, Kertész Ákos „keserves komédiának" titulál. Az író, aki egyik leghűségesebb és legtalálóbb ábrázolója regényeiben, elbeszéléseiben a budapesti kisembernek és életváltozatainak, ezúttal egy rákosszentmihályi, nagy fáradsággal megteremtett kényelmes otthonban mutatja be alakjait: a főművezetőt, a feleséget, a befogadott fiatal, tehetséges munkatársát meg a többi szereplőt. A valóság nyers és tudatosan túlzott elemeit felölelő cselekmény egy sokszor megírt szerelmi háromszögre világít komédiázó kedvvel, de ennek a helyzetnek mindennapos keservét is megláttatva. A színműveket azért írják szerzőik, hogy a világot jelentő deszkákról szóljanak a nézőkhöz, ám, a többi közt, a Rivalda legújabb kötete régi tapasztalatot is igazol: nemcsak nézni, hanem olvasni is érdemes a tragédiákat, drámákat, vígjátékokat, mert ez megannyi bensőséges, személyes találkozás élményével szolgál. (Magvet ff) FÉNYI ANDRÁS NYERGES ANDRÁS Szigorúan bizalmas történet A téma kimeríthetetlen: az ötvenes évek. Miért térünk hozzá vissza újra meg újra áldozatként, gyilkosként? Keressük a magyarázatot, hol tévesztettünk utat? Mert a jellem, a politikai érzék, az emberség — és mindezek ellenkezőjének — országos próbaköve ez a néhány év? Mert tele nagy emelkedésekkel és nagy zuhanásokkal, melyek kitörölhetetlen nyomot hagytak — már-már nosztalgiát ébresztve — nemcsak egy nemzedékben? Hiszen a kort még gyerek fővel átélt, az 1940-ben született Nyerges András is versek, elbeszélések után ezt a kort, legalábbis ennek egy szeletét igyekszik megörökíteni regényében. Vagyis meghatározó esztendők voltak ezek, számtalan arcukat nyújtják oda a művészi megörökítés sokféle lehetőségének. Nyerges András ötlete kitűnő. Egy közepes üzem — Egyenruha Nemzeti Vállalat — kádereseinek a munkáját mutatja be. Éveken keresztül egy feladat foglalkoztatja a személyzeti osztályt, érdemes-e Nesztor Gyulát műegyetemi továbbtanulásra javasolni, nincs-e folt a múltjában. Mire végre meghozzák az igenlő határozatot, hősünk „túlkoros" lesz, nem pályázhat már az elektromérnöki karra. A szerző tehetségét dicséri, hogy fel tudja villantani ebben a történetben az akkori éveket jellemző politikai változások következményeit. Tudatosan elrajzolt képet ad, hiszen pamfletet ír, de a kor légkörét, talán éppen az írói alapállás, módszer miatt, még káderesi szemhatárra leszűkítetten sem érzem hitelesnek. Torzabb volt ez a korszak, de ugyanakkor sok-sok emberi vonást is viselt, melyekről itt nem esik szó. Persze jogos a kérdés: visszaadható-e ma az akkori gesztus, köszöntés, párbeszéd? Mit hallunk át az évek szűrőjén? Nem mond ellent a fentieknek a regény egyik nagy pozitívuma, hogy a személyi diktatúra általános következményeit: a gyanakvást, a kicsinyességet, a karrierizmust, az emberi értékekkel, vagyis a tudással, a jóhiszeműséggel való visszaélést, a félelmet jól érzékelteti. Nem a „realizmushoz" való ragaszkodás mondatja velem, hogy 1945. február 1-én még a legvéresebb harc folyt Budapest felszabadításáért, aligha adhatott ekkor igazoló bizottság igazolást. A Horthy-korszakban, tehát 1944. október 15-e előtt ápolónővér a rendelőben nem viselt fehér köpenyén nyilas karszalagot. Nesztor szocdem, majd MDP megyei párttitkár volt (szervező). Jóval alaposabb káderanyagot gyűjthettek be róla, s mivel zenészként körbejárta a fél világot, ez után nyomoztak volna elsősorban. (Bár lehet, hogy a szerző itt a személyzetisek bornírtságát fricskázza meg.) Nyerges András nagy nyelvi leleménnyel, sok ötlettel jellemez, de eltéveszti az arányt. A kor kedvezett ugyan a tudathasadásnak, a két férfi főhős üzemi és otthoni viselkedése közti szakadék azonban túlzás. Az is elgondolkoztató, hogy a Műegyetemre elszántan vágyó, értelmes hősünknek és elbírálóinak eszébe se jut, hogy Nesztornak először az általános iskolai bizonyítványt kellene megszereznie, esetleg az érettségi sem ártana. (Ekkor virágzottak a szakérettségis tanfolyamok!) Itt kádereznek, sorsokról döntenek, igazgató, főmérnök, főosztályvezető intézkedik, intrikál, de ebben az ötvenes éveket bemutatni akaró regényben, illetve üzemben nincs se pártszervezet, se párttitkár. Különös. Vagy kimaradásukat ne a szerzőn kérjük számon? Akárhogy is, valóságigényünk csorbát szenved, de a regényé is. A nyelvi jellemzés mellett a lélektani ábrázolás nagy erénye a könyvnek. A ki nem mondott gondolatok villannak össze a kimondott szavak mögött, és ahogy ezzel a hősök, helyzetek az általánosság szintjére emelkednek, rögtön ráérez az olvasó a szatíra valós magjára. Az a jelenet, amikor Adamcsókné — a regény legjobb figurája — fölbukkan a vállalati üdülőben, pamfieti túlzások nélkül is hatásos, mert úgy látszik, „időtlen" viselkedési formát ragadott meg 45