Budapest, 1986. (24. évfolyam)

12. szám december - Müller Tibor: „Mulatságos dolog sok mindent tudni”

FŐVÁROSI EMBEREK Hegedűs Géza Mulatságos dolog sok mindent tudni Diplomái szerint jogász, a középkor történetének és filozófiájának tudósa, a dráma- és színháztörténet professzora. író, tanár, mi több: tanító. Ha volna mesterség, amelyet idegen szóval verbalistának neveznének, ő lenne egyetlen igazi képviselője. A szó, a beszéd, a magyarázat briliáns technikával megáldott apostola, aki évtizedek óta egyszerűen elvarázsolja hallgatóit az ismeretek, a tudás olyan fölényes birtoklásával és átadásának képességével, hogy megszűnik körülötte a gátlás, szorongás, fölszabadul a szomjas lélek, és csak töltekezni, gyarapodni kíván. Hetvenöt éves. Egy olyan generáció képviselője, amelyről kevés szó esik. — Pedig az én nemzedékem annyi mindent megélt, hogy kiállított, lepecsételt, hivatalos útlevele van a pokolba. Retúrjegy. Oda-vissza érvényes. Ez a közvetlen századforduló utáni születési kvóta. 12-es vagyok. Vagyis Ferenc József idején születtem. De ezt sem ő, sem én nem tudtuk. Viszont ez a nemzedék még gyerekkorban, boldog tudatlanságban átélte az első világháborút. A papák a tűzvonalból szerencsés esetben élve, épen jöttek haza. Történetekkel, borzalmakkal, kalandokkal. Átélte ez a generáció a háromhónapos kóstolót a munkáshatalomból és a Horthy-korszak első felét, Bethlenék álliberális, áldemokráciáját, ahol polgárnak lenni elviselhető volt. De aztán jöttek a harmincas évek. A fasizálódás. Amikor még annak is rossz volt, aki fasiszta lett, hát még annak, aki az emberség oldalán állt. És jött a második világháború. A mi nemzedékünk, tekintet nélkül arra, hogy Horthy Miklós milyen egyenruháját viselte, mindenből alaposan kivette a részét. Én lényegesen huzamosabb időt töltöttem a Don mellett, mint amennyit szerettem volna. Voronyezs alatt igen szemléletes leckét kaptam a történelemből. Átéltem az átélhetetlent, s utána mínusz negyvenhét fokos hidegben, többedmagammal gyalog igyekeztem hazafelé. Kétezer-hétszáz kilométeres túra volt. És még mindig megvagyok. Időben érkeztem — Királyhegyi Pál szavaival —, „hogy le ne késsem a koncentrációs tábort". Ez a zsúfolt program öt évig tartott. És még mindig megvagyok. Utána, a felszabadulást követően jött három csodás esztendő. A magyar történelem legvarázslatosabb három éve. Negyvenöt és negyvennyolc között. Majd a Rajk-pör. Fogalmam sincs, hogyan úsztam meg. Rajk Laci baráti köréhez tartoztam. Gyakran üldögélt ebben a lakásban. Beszélgettünk. Ittunk. Mert a mi nemzedékünk — ebben ugyan nem egyedülálló —, olyan ivós társaság volt. — Duhaj? — Nem. Csak a civilizált beszélgetéshez hozzátartozott egy fél üveg konyak. Ha konyak, francia, ha vodka, orosz, ha whisky, skót. Mi akkor rumot ittunk. — Itt? A Ditrói Mór utcában, a harmadik emeleten? — Arra jöttem haza 1945-ben, hogy mindenkim elpusztult. Bánatomban felkerestem egy régi hölgyismerősömet, ebben a házban lakott. Feljöttem látogatóba, és nem mentem el. Ő ment el, a feleségem. Harminchét évi házasság után. — Itt a Vígszínház mellett lakik azóta is? — Állhatatos ember vagyok. Akkor még Báró Aczél utcának hívták. — Ki volt ez a báró Aczél? — Báró Aczél Béla volt az a bizonyos nagyiparos, aki az 1890-es években, amikor a millennium közeledtével fel akarták építeni a Vígszínházat, ezt a telket birtokolta. A Vígszínház Rt. elnöke, Jókai Mór a főrendi házban úgy vélekedett, hogy a polgári színházat ott kéne, a külvárosban felépíteni, ahogy annak idején a Nemzeti az akkori külvárosban felépült. „Kiszemeltem ott egy helyet — mondta Jókai —, de, sajnos, a még lakatlan területen nincs eladó telek". Erre fölállt az a bizonyos báró Aczél Béla, és így szólt: „Jókai főrendtársamnak igaza van. Az a terület megszerezhetetlen. Ott minden telek az enyém. Tessék választani! Amelyik a legmegfelelőbb, azt a nemzetnek ajándékozom". Hát igy esett, hogy hálából ez a két házból álló utca utóbb báró Aczél nevét viselte. Amikor a színház felépült, és az iparbáró már nem élt, senki nem tudta, ki is volt a névadó. A felszabadulás után elvették a névből először a bárót, aztán a cz mellől a z-t. így lett Acél utca. Akkor én már a Színművészeti Főiskolán tanítottam. A Vas utcában. Az Acél utcában laktam, a Vas utcában dolgoztam. Azt hitték, hogy ezt a nehézipar tüntető támogatása miatt csinálom. — Nagyon derűs történet, mint ahogy derűs lehetett az a három esztendő 45-től 48-ig. — Gondolom, ez szelíd figyelmeztetés, hogy Rajknál hagytam abba a történetemet. Szóljon rám, szívesen elkalandozom beszélgetés közben. Egyszóval, Rajk egyetemista koromtól jó barátom volt. Abban az időben nem itt laktam. A Sziget és Pannónia utca sarkán volt a szüleim lakása. Tágas, kényelmes, nyitott otthon. Gyakran csöngettek be Rajkon kívül többi diáktársaim is, Radnóti Miklós például. Sok klasszikus versét Laci és én hallottuk először. Ez volt a Sziget utca és Pannónia utca sarok. Aztán múlt az idő, és ma ezt a helyet Rajk László és Radnóti Miklós utca sarkának hívják. — Történelem. — Amely akkor félelmes tempóban száguldott. Ezekben az években részt vettem a magyar pedagógia leggyönyörűbb kalandjában: Győrffy Kollégium, NÉKOSZ. A Győrffy tanára és a NÉKOSZ oktatási irányítója voltam kezdettől fogva. Központi Tanár. Ilyen furcsa címem volt. Fújtak a fényes szelek, nap mint nap kifordítottuk a világot a négy sarkából, hősök és megváltók voltunk hétfőtől vasárnapig. És egyszerre csak megrendült a föld a talpunk alatt, összeomlott a legszebb világ, amit annyi szenvedés árán érdemeltünk ki. Mondom, fogalmam sincs, miért nem csuktak le annak idején. Amikor 25 évvel később kitüntetésben részesültem, azt mondtam az ünnepségen az azt átadó főfunkcionáriusnak: örülök, hogy akkor nem zártak börtönbe azért, amiért most kitüntetnek. Engem speciel bezártak, mondta ő, és a mellemre akasztotta az érmet. — Nagy ember lehetett ezek szerint. — Szóval, ez úgy volt, hogy én soha nem akartam hivatalt vállalni. Mindig viszolyogtam attól, hogy valamiféle hatalom legyen a kezemben. Annyira, hogy szinte könyörgőre fogtam a dolgot, amikor Molnár Erik, aki akkor népjóléti miniszter volt, azt akarta, hogy az államtitkára legyek. Szerintem pusztán azért választott volna maga mellé, mert abban az időben összesen mi ketten foglalkoztunk Szent 24