Budapest, 1986. (24. évfolyam)

12. szám december - Müller Tibor: „Mulatságos dolog sok mindent tudni”

Istvánnal és az Árpád-korral. Úgy gondolhatta, jól megértjük majd egymást. Egyszerre jelent meg a tanulmányunk, mindketten az egyetemen tanítottunk, ő középkori történelmet, én középkori filozófiatörténetet, és ha már minden ilyen jól összejött, miért ne csinálhatnánk együtt a történelmet? — De nem voltak évfolyamtársak? — Nem. Ő idősebb volt, s már régen ügyvéd, amikor én még csak az egyetem padját koptattam oldalamon Ságvári Endrivel. Ő azonban a jogászság mellett a Közel-Keletet, a Sumér-Akkád archeológiát választotta. — Barátok voltak? •— Nagyon közeliek. Egyszer el kéne mesélnem. — Vagy megírnia. — Ságvárit nem lehet megírni. Ott kezdődik, ugye, hogy az édesapja, Sándor bácsi Gömbös pártjának volt az ügyésze. Endri sokszobás nagypolgári otthonban nevelkedett. Ha valaki akkor jogásznak ment, párbajoznia kellett, különben nem vették emberszámba. Hát olykor párbajoztunk is. Endri nagyon erős fiú volt. Örökké súlyokat emelgetett, és edzette magát. Anyám mindig aggódott, amikor följött hozzánk, hogy szent isten, Endri valamit megint föl fog emelni. Volt egy hatalmas, díszesen faragott régi paliszander ebédlőasztalunk. Most a dolgozószobámban áll. íróasztal lett belőle. Na, Endrinek kedvenc szórakozása az volt, hogy négyünket felültetett rá, alá kuporodott, és a hátával fölemelte. Szóval, roppant izmos és egyébként is kemény ember volt. Mindez, természetesen, nem változtat az ő későbbi életútján, tevékenységén, legfeljebb csak azt bizonyítja, hogy ,,ha valaki nem akar Jókai-hős lenni, abból soha nem lesz szocialista, forradalmár" — ezt nem egyszer mondta. — Romantika? — Az. Endri nagyon művelt, jó humorú és abszolút romantikus fajta volt. így is halt meg. Most mondja meg, mikor lehetett ezt megírni?! — Micsoda ifjúkori társaság! Ságvári, Molnár Erik, Rajk, Radnóti... — Sárközi György, Szerb Antal, Szabó Zoltán, szóval, valahogy jó helyen nyitogattam az elmémet. Pedig a családi háttér, a környezet nem utalt arra, hogy gondolkodásban, tettekben számomra igen hamar a haladó baloldal legyen a mértékadó. — Erről még majd úgyis lesz szó. De folytassuk időrendben. — Helyes. Valamit azonban kifelejtettem. Úgy érzem, fontos. 1935-ben doktoráltam, és ezt azért említem, mert a disszertációm témája az Árpád-kori büntetőjog története. Azért vagyok büszke rá, mert ez volt az első könyvem. Az egyetem ugyanis kiadta, és érdekes módon, ma is ajánlott irodalom az elsőéves jogászok számára. Na, aztán a háború, NÉKOSZ, Rajk-pör. Én kimaradtam. Ma már tudom, azért, mert engem teljesen komolytalan embernek tartottak. Ez összefügg a majdnem államtitkárságommal. Az egyik főosztályvezető, a nagyon jó humorú Kun Miklós, egyébként elmegyógyász, és mint a lipótmezei intézet igazgatója ment nyugdíjba, azt mondta Molnárnak: Ha még ez is idejön, akkor kiírhatjuk: „Szocialista minisztérium a néhai Árpádokhoz." Szóval, behívattak a Pártközpont káderosztályára, és egy nagyon rokonszenves, de nagyon szigorú hölgy föltette a kérdést: ugye, tudom, milyen tervük van velem? Azt válaszoltam, tudom, de nagyon rossz tervnek tartom. Kérdi: miért? Mert, ugye, engem meg akartak tenni államtitkárnak, holott én nem tudok államtitkot tartani. Hogyhogy — vonta föl a szemöldökét a hölgy. „Kérem, én tudom, ha rám bíznak valamilyen államtitkot, és én kijövök az épületből, találkozom egy nőismerősömmel, az meg-25