Budapest, 1986. (24. évfolyam)

12. szám december - Seregi László: Újra a startkövön

böztetett figyelmet fordítunk az elektronikára, nem háttérbe szorítva, persze, a hagyományos fényforrások gyártását sem. Együttműködve a Szovjetunióval, még az idén belevágunk az ipari automatika körébe tartozó robotvezérlés gyártásába. Ennek, a magam részéről, szerfölött örülök, bár jobban örültem volna, ha nyolc-tíz évvel ezelőtt emelkednek fel a sorompók. Félő, hogy ez a késés csak hosszabb távon hozható be. Most már mindegy, a lényeg, hogy elhárultak a program elől az akadályok. A tervezésre visszatérve, mi mást is mondhatnék? Meglehet, illuzórikusnak tűnik, de ne feledje el, hogy az ezredfordulóig már csak 14 év van hátra. Ekkora távlatot pedig képes átfogni a szakember képzelőereje, főleg akkor, ha elviekről beszélünk. Amiből nem az következik, hogy beérnénk csupa, bármikor leírható általánossággal a hatékony és még hatékonyabb termelésről, a rendelkezésünkre álló tartalékok kiaknázásáról. 1990-ig nagyon is konkrétak, kézzelfoghatóak az elképzelések. Eszerint arra törekszünk, hogy termelésünkben megfelelő arányt képviseljenek az elektronikai készülékek és a technológiai gépek. — Nem akarok tamáskodni, de hiába született meg hosszú távú elképzeléseik foglalata; mire elkészült, a Tungsramot újabb sokk érte: a második ÁTB-határozat. Ami egyébként 1986-os keltezésű. Ez mennyiben rendítette meg a kollektíva hitét a kibontakozásban, a talpra állás lehetőségében? — Téved, ha arra gondol, hogy ez a kettes számú ÁTB-határozat mintegy bírálata az eltelt időszak munkájának. — Csak nem a dicsérete? — Hát nem. Maradjunk ennyiben, inkább megerősítése eddigi törekvéseink helyességének. A gondunk továbbra is az, hogy még mindig nem elég hatékony a szervezeti felépítésünk, még mindig túl sok az áttétel. Jelenlegi gyártmánystruktúránk miatt nem tudunk annyi nyereséget hozni, amennyi kellene hiteleink törlesztéséhez, oly módon, hogy egyéb célokra is maradjon némi pénz a kasszában. Ha hirtelenjében akadna a számunkra kétmilliárd forint, gyakorlatilag megszűnne számos problémánk. Most elengedik az 1976 és 1979 között a fénycsőgyártás fejlesztésére felvett hiteleket és ezek kamatait. Ez az 1986-os ÁTB-határozat lényege, ami lehetővé teszi, hogy egy kicsit fellélegezzünk, hogy egy kicsit mindent újrakezdhessünk. — Alighanem nekem is efféle döntésre volna szükségem. Kár, hogy magánszeméllyel nem foglalkozik ez a testület... — ...Szóval, újra felállhatunk a startkőre. Főleg a technológiai gépgyártásban kívánunk előrelépni, mert ez a leggazdaságosabb profilunk, s persze, a már említett elektronikában. A fényforrásokon nincs meggyőző hasznunk, alig 4-5 százaléknyi. Sovány vigasz, hogy a piacot uraló Philips sem számolhat többel. Évente 530 millió izzót, hagyományos cikket állítunk elő, s ezeknek az ára nemigen növelhető. Ha csak magasan automatizált gépsorokat gyártanánk, semmi gondunk nem lenne. — Fogalmam sincs, hogy ágazatukban az a bizonyos 2 milliárd forint sok-e vagy kevés, de ez a része a dolgoknak nem is érdekel. Az viszont csak megfordult a fejemben, hogy a Tungsram végül is — a cégtáblája szerint — részvénytársaság. Nem szerezhetnék meg a hiányzó tőkét a részvényeseiktől? Vagy ez csak afféle helyi illetőségű részvénytársaság, ha érti, mire célzok? — Ha társaságunk felé formai oldalról közelítünk, minden tekintetben kiáltjuk a vizsgálódás próbáját. Eszerint rt. a miénk a javából. Tagjai magyar bankok, részvényeink 86 százaléka a kezünkben van; a többi 14 százalékon külföldi cégek osztoznak. Ebből a 14 százalékból 8 százalék az amerikai Standard Electricé. Még mérleget is szoktunk készíteni, ahogyan az illik is. Ám a tartalommal aligha lehetünk megelégedve. Erről bővebbet nem kívánok mondani, már csak azért sem, mert hazánkban nincs még jogszabály arra, hogyan, milyen keretek között kell részvényeket kibocsátani és forgatni. Az Állami Tervbizottság határozata e téren is rendet teremt majd. A lényeg az, hogy minél előbb igazi részvénytársasági tevékenységet folytassunk, kihasználva az ebből fakadó gazdasági és egyéb előnyöket. Túlzás nélkül állíthatom, tekintélyünk változatlan a világban, azon kevés cégek közé tartozunk, amelyeknek nincs gondja a külföldi értékesítéssel. Inkább az a bajunk, hogy bizonyos pontokon még nem sikerült feloldanunk a szűk keresztmetszetet. — Mely termékeikre gondol? — Elsősorban a magasan automatizált technológiai berendezésekre. Annak idején, az ötvenes években szinte valamennyi szocialista országnak mi szállítottuk a fénycsőgyártó gépsorokat. Még Kínának és a Szovjetuniónak is. Most elérkezett az akkoriak lecserélésének ideje. Több kellene a piacnak magasan automatizált gépeinkből is, a mostani BNV-n díjat nyert PL-lámpákról nem is beszélve. Szocialista viszonylatban egyeduralkodók vagyunk, legfeljebb a hagyományos területen van némi verseny köztünk és a testvéri szocialista országok között. Nyugati piacon természetesen merőben más a helyzet, ott alaposan meg kell izzadnunk, hogy megőrizzük kivívott pozíciónkat. — Erről jut eszembe: nem amiatt került nehéz helyzetbe az akkori Egyesült Izzó, mert nem volt konkurense? A monopolhelyzet tudvalévőleg nem kedvez a tisztánlátásnak, egyéb hátrányait már nem is említve?! — A szűk belföldi piac adottság, olyan, amivel szembe kell nézni, levonva belőle a szükséges következtetést. Jelesül azt, hogy tetszik, nem tetszik, kifelé, a nemzetközi piac felé kell kacsingatnunk. Csak emlékeztetés gyanánt: vállalatunk már az alapítása utáni második évben beállt a szorítóba, megpróbálta kivívni a nemzetközi piac elismerését. Sorra jöttek létre kirendeltségei, s ma már ezek behálózzák szinte az egész világot. Jelenleg 18 külföldi képviseletünk van, s lám, ennek dacára előfordultak, előfordulhattak értékesítési nehézségek, kivédhetetlen szituációk. — Magyarán, azt állítja, hogy a belföldi piac nem bír el még egy, önökhöz hasonló profilú céget? — Igen, ez a véleményem. De ez nem jelenti azt, hogy ülhetnénk — ahogyan mondani szokták — babérjainkon. Azon leszünk, hogy újabb lendületet adjunk kutatási, fejlesztési programjainknak. — Ez dicséretes szándék, de kevés az üdvösséghez. Arra gondolok, megfelelő intézményi és személyi háttér nélkül aligha boldogulhatnak. Azelőtt a Tungsram híres volt kiugró tehetségű szakembereiről. Mostanában ilyenekről nem hallani. Egyáltalán nincsenek, vagy csak nem akarják, hogy a fejükbe szálljon a dicsőség? — A dolog nem ilyen egyszerű, ahogyan azt az imént felvázolta. Voltak is, vannak is kiemelkedő képességű szakembereink. Hogy a mostaniak közül néhányukat név szerint megemlítsem: László Zoltán, Oldal Endre, Ortó József és Neumayer Béla. Valamennyien nemzetközileg jegyzett szaktekintélyek. Vannak Állami Díjas szakembereink is. Az megint más lapra tartozik, hogy visszaesésünk időszakában nem lett volna értelme reflektorfénybe állítani őket. És mielőtt még elfelejtenénk: nemcsak ők számítanak elsőrendű szakembernek, fejlesztői gárdánk egésze komoly teljesítményre képes. Ugyanez vonatkozik a második vonalra, szerkesztőinkre, technikusainkra is. — Maradjunk még egy pillanatig az igazi nagyágyúknál: meg tudják-e becsülni őket? Mennyit fizetnek nekik, hogy ne csak elviekről beszéljünk? — Az alapfizetés 13-14 ezer forint, erre jönnek rá egyéb juttatások, prémiumok. 15