Budapest, 1986. (24. évfolyam)

12. szám december - Müller Tibor: Veszélyes üzem a világ

VESZELYES ÜZEM A VILÁG Amikor az ember rájött, hogy a hidrogén nemcsak a víz alkotóeleme, hanem bombát is lehet belőle készíteni, veszélyes üzem lett a világ. A homo sapiensnek remek a központi idegrendszere. A gondolkodás csodálatos folyamat. Kiemelte az embert természetes környezetéből és képessé tette arra, hogy csaknem kénye-kedvére alakítsa maga körül a földet. Az már más lapra tartozik, hogy mindezek közben ingoványos talajra tévedt. Hogy ötletei, találmányai, korszakalkotó újításai először a pusztítás, a háborúk mezején igazolták „életképességüket". A bizonyítékok a puskaportól a teflonig sorolhatók vég nélkül. És most már bajban vagyunk. Kiszabadult a szellem a palackból, és semmiféle mesebeli varázsigével oda vissza nem parancsolható. Csak a józan ész segít. Bízunk, bízzunk benne... Nem éppen karácsonyi gondolatok. De hát az ember nem változik attól, hogy piros betűs ünnepet jelez a naptár. Legfeljebb tűnődik, töpreng, s közben emlékek, látszólag egymáshoz semmilyen módon nem kötődő események, történetek, eszmefuttatások jutnak az eszébe. Hagyjuk sorjázni őket. A bomba a Kiauzál tér közepén robbant. Kárt nem tett semmiben, de éktelen nagy gödör maradt utána. Karácsony másnapján vad száguldozással özönlöttünk le a fenekére. A sebességet csak fokozta a meredek lejtő és a kásássá olvadt mocskos hó. Mi voltunk a támadók. Enyém a vár, tied a lekvár. A védők taszigáltak vissza minket, akik igyekeztünk átjutni a peremen. Erődítmény lett a bombatölcsér. Már nem emlékszem, melyik sereg vonulhatott el győztesen, de az bizonyos, zavartalanul dúlt a csata egészen a végkifejletig. Beigazolódott a tapasztalati bölcsesség — bár erről mi, gyerekek mit sem tudtunk —: ugyanoda nem csap le kétszer a gránát. 1944-et írtunk. Karácsony volt. Harminc évvel később negyvenfokos kánikulában ünnepeltem Jézus születését. Az ablakokból konfetti szállt, az utcákon vérpezsdítő szambát jártak az emberek, a Copacabana öble olyan kék volt, mint a mennyország. A karnevál nem kímélte az idegent. Délszaki lendületével tovasodorta ismeretlen utcákon vad jókedváradatával a szeretet, a megbocsátás és az istenhit elsöprő indulatával. Riadt turisták kerestek menedéket, csendesebb kikötőt, riadt nyájba verődve oltalmat az elszabadult és számukra ismeretlen ujjongás elől. Megteltek az árnyékos zugok, a szelídebb kimérések, miközben magasra csapott a dzsesszre hangszerelt vallási ének, a vérpezsdítő zsoltár a föld legkatolikusabb országában. 1974-et írtunk. Karácsony volt. Rióban. Brazíliában. Két emlék. Két történet. Hőse nincs. Csak résztvevője. Jómagam. Régebben sokkal hosszabb idő telt el két karácsony között. Egy egész végeláthatatlan esztendő. Kivárhatatlan 365 nap. Amely csigalassúsággal, unott ketyegéssel vonszolta magát tovább. Amelybe egy végtelen messzeségbe nyúló tanév, egy téli kalandokkal zsúfolt szénszünet és egy teljes nyár belefért. Barátaim! Emlékeztek azokra a soha véget érni nem akaró vakációkra? A két és fél hónap örökkévalóságnak hitt szabadságára? A gondatlan, forró napok lomha vonulására, amelyek elteltével személyes sértésnek éreztük, amikor ismét becsöngettek? Valahogy tartósabbnak tűnt az idő egykor. Mintha mára sokat kopott volna. Silányabb lett, és hiányzik a hajdan volt megbízhatóság. Mire az ember fölkapja a fejét, már tegnap van. És megint karácsony. Egy újabb. Hideg szelekkel. Hótakaróval. Üvegcsengésű faggyal. És hőhullámmal, perzselő nappal, nyughatatlan, forró temperamentummal. Tízezer kilométerrel odébb. Ez is, az is karácsony. Ünnep. Formája más, gyökere ugyanaz. Kevés híján kétezer év előttre nyúlik vissza az időben. Éppen két évezrede, hogy megszületett. Nehéz sora volt, és fiatalon meghalt. Éppen két évezrede, hogy ennek kapcsán annyi sok jót ígértek nekünk. Például megbocsátást, feloldozást eredendő bűneinkért. Más, egyéb gaztettekről, vétkekről nem volt szó. Csak az eredendőről, amelynek mibenléte azóta sem eléggé tisztázott. Kevés a bizonyíték, a szavahihető tanúk régen elporladtak, a nyomok kihűltek. Beszélnek ezt-azt, és hivatkoznak egyebek között a Bibliára, amely kétségtelenül jó könyv. De nem az egyetlen jó könyv. Nincs ma a világnak olyan pártatlan bírósága, amely ilyen hézagos, sovány bizonyítékok alapján vádat emelne, ítéletet mondana. De voltak más, kecsegtető ígéretek is. Például, hogy hamarosan eljön a mennyeknek országa. Ám a kétezer év alatt a mennyeknek országa makacsul nem akart elérkezni. Híresztelések, persze, többször is szárnyra keltek, hogy egyes helyeken már paradicsomi állapotok vannak. Akadtak, akik megtalálták a nirvánát. Sokan el is indultak ezeknek az ellenőrizhetetlen híreknek a nyomán, de legfeljebb Allah kertjébe vagy az örök vadászmezőkre érkeztek. S a titkot megtartották maguknak. Az is igaz, hogy mindig kevesen voltak, akik megtalálták Istennek országát. Vagy Amerikát, ahogyan utóbb a népnyelv használta ezt a megjelölést. Ők csodákat meséltek. És arcukról lerítt a fényes boldogság. De az odavezető utat ők sem mutatták meg. Pedig állhatatosan kerestük. Mindenki kereste. Keresték a keresztények, miközben a római arénákban degeszre tömték bendőjüket velük az oroszlánok. Keresték a zsidók, miközben a filiszteusok kardja járta át testüket. Keresték az örmények a bizánci lovak vaspatái alatt és a sivatagban, elcsigázottan vonulva, míg elérkeztek a Musza Dagh csúcsára. És keresték a hugenották Szent Bertalan éjjelén. Valahogyan mindig keresték. Hatalmasok elől bujdokolva, erdei tábortűz melegénél. Keresték hadak élén, fáklya világánál. Keresték szurokba mártott, lobogó kereszt fényénél és a máglyán. Keresték katonák, idegen földeket járva. Keresték leigázottak, a hódítók ellen harcolva. Keresték filozófusok, a szellem és a lélek birodalmát megjárva. Keresték történészek, poros fóliánsokat forgatva. Keresték tudósok, a természet és a társadalom törvényeit, összefüggéseit bogozva. És kutattak egyre újabb és alkalmasabb eszközök után. A tűzcsóvától a lézersugárig, a gyertyalángtól a légvédelmi reflektorig tökéletesedett és egyre messzebbre világított a fény. De a mennyeknek kapuja csak nem tűnt föl. Pedig hol vannak már a hajdani vegykonyhák, homokórák, kompasztok! Üveg- és nikkellaboratóriumokban pazar műszerek, csodát csodára halmozó berendezések állnak a kutatás szolgálatában. Az evezősbárkát az atom-tengeralattjáró, az ökrösszekeret az űrkomp és a rakéta váltotta föl. Van már antibiotikum, száloptika, transzplantáció. Hardwere, softwere és magfúzió. Van gáz, amely az idegeket bénítja meg, és van nukleáris rakéta, melyet pisztolyból lehet kilőni. Csupa fantasztikus, nem remélt eredmény. Csak az istennek országa nem és nem akar eljönni! Vagy tán rosszul keressük? Talán az eddigi módszerek, külön-külön útra bocsátott expedíciók, az egyes országok, vallások, politikai meggyőződések, hitcsoportok, társadalmi rendszerek egyéni vállalkozásai helyett együtt kellene mindannyiunknak nekilátni? Először, mondjuk úgy, hogy választott képviselőink leülnének egy asztalhoz, és megbeszélnék a dolgot. Tárgyalnának. Minden lehetőséget alaposan végiggondolva közös tervet dolgoznának ki. Mindenki elmondaná a magáét, s megegyeznének a legcélravezetőbb megoldásban. Bármily sokan legyenek is. Hely van bőven. Az asztal mérete, a tudomány és a technika mai állása mellett, nem akadály. És ha leülnének, és ha komolyan és felelősséggel tárgyalnának, ha a cél egyértelműen, mindenki számára egyaránt életbevágóan fontos volna, talán kiderülne, nemcsak rosszul, de rossz helyen keresünk, és pontosan azt sem tudjuk, mit. Mert mi, eddig, a Paradicsomot, a Mennyek Birodalmát, Istennek országát kerestük. Valahol, hetedhét határon, az Üveghegyen és az Óperencián túl. Pedig itt van, karnyújtásnyira, épp csak föl nem bukunk benne, bele nem verjük az orrunkat. Csak másképpen hívják. A neve... Leírjam? Ne írjam? Leírom: Béke. 5