Budapest, 1986. (24. évfolyam)
12. szám december - Rege Sándor: Erzsébetvárosi sorsszimfónia
REGE SÁNDOR RIPORTJA ERZSÉBETVÁROSI SORSSZIMFÓNIA Mű zörejekre és felhangokra Végre elkészült valami, amire büszkék lehetünk. Mintha egy reflektor fénynyalábja világítaná meg az öreg Erzsébetváros egy szeletét, s felmutatná a jövőt. Befejeződött a VII. kerület 15-ös tömbjének rehabilitációja. S ezzel előttünk áll az, ami példát adhat a főváros belső kerületeinek megújításához, értékeinek megmentéséhez. Az egész olyan, mint egy tiszta, mély levegővétel. De tudnunk kell — iménti hasonlatunkat folytatva —, hogy a „szmog" még nem oszlott el. Hiszen itt nemcsak házakról, udvarokról, lakásokról van szó. Emberi sorsok, családi életek fűződnek minden városrészhez, minden házhoz, minden lakáshoz. Ez is a realitáshoz tartozik. Az anyagi megújulást a szociológiainak is követni kell. Ez hosszabb folyamat, nem zárul le az újjávarázsolt lakások átadásával. Éppen most kezdődik, amikor a feltételek megteremtődtek hozzá. Csak lesnének a Klauzál tér hajdani vagányai. A banda szétszéledt, és most nem lehet itt, hogy csodálkozzon. Mekkorát nézhetne Kopasz, a bandavezér a pásztorbot-lámpanyél tetejéről, ha látná a kiglancolt házfalakat, a megújult belső tereket. Vagy Kacsa: két ujját az ajkai közé kapva füttyentene. Bár talán nem tetszene nekik. Ez a megújuló városrész már nem az ő világuk. Hol van az a régi Klauzál tér? Kopasz fogadásból kúszott fel a lámpanyél tetejére. Brazil fizetett, és dühöngve elvonult az öreg, porladó vakolatú házba, a Nagydiófa utcába, ahol az anyja házmester volt. Kacsa meg dévaj kedvében elvette tőlünk, kicsiktől a labdát, s egy vad mozdulattal átrúgta a tér szélén guggoló egyik kétemeletes ház fölött. De ma már nem másznak és nem rúgnak, duhaj természetük végleg elcsendesült. Kopaszt, az a hír járja, agyonütötték egy kocsmai bunyóban, Kacsát májrák vitte el, végzett vele a rengeteg pia. Eltűnt Brazil és Hosszú, Fecó és Szilaj, szétszóródott a galeri négy égtáj felé. És ahogy pocakot eresztenek az álmok és táskásodnak a vágyak, úgy csendesülnek az egykor szigorú erzsébetvárosi tekintetek. — Más ez — dünnyögi a téri padon Kiss bácsi. Hátunk mögött, a drót kerítette pályán kapuba zúg a labda. — Elmúlnak a szeplők — int a botjával a tömb megújult házai felé. — De nincs közünk hozzá, semmi. Kiszorul majd innen a szükség? Hajdan a polgárházak tövében úgy szaporodott az ínség, ahogy kopott az épületekről a szín, s mállott utána a vakolat. Utóbb, aki tehette, menekült innét. Maradtak az öregek, hozzávénültek a házfalakhoz és a roppanó gerendákhoz. S az elköltözők helyébe hajléktalan bevándorló, megkapaszkodó csövező érkezett; a szegregáció — miként bosszús szakemberektől hallom. De két éve bevonultak ide az építőmesterek, s hátrébb húzódott előlük a szükség. Most elkészült az első, a 15-ös tömb; lépnek egyet, mintha sakktáblaként terülne eléjük a városrész. Folytatódik az itt élők vándorlása is. A következő, Nyár utca—Wesselényi utca—Nagydiófa utca—Dohány utca által határolt, 24-es tömb házait ürítik ki. S egyesek immár a felújított épületek valamelyikébe, megújult, modern otthonba indulnak. Talán nem is igényeik szerint. Sokuk már nem vágyott újra, másra. — Cukorbeteg vagyok, inzulinon élek naponta kétszer — hadarja Loidl Ödönné. A férjemet most műtötték meg zöldhályoggal. A telefont sürgősséggel kaptam meg, mert sokszor éjjel kell orvosért csöngetni. Három éve kérdeztem, mi lesz itt, mi várható? Azt mondták, tessék nyugodtan tatarozni, nem lesz itt vagy tíz évig semmi... Negyvenezret költöttünk a lakásra, tessék körbenézni... Tiszta a két szoba meg a kamra is, a konyhában villognak a fehér csempék. De a bútorok középre húzva, a ruhák bőröndbe zárva várják a Wesselényi utcai, lebontásra ítélt ház első emeleti lakásában a speditőröket. — Elfogadtam azt a lakást a Nagydiófa utcában. Nem mondom, szép meg modern, de nekünk jó lett volna itt is arra a kis időre. A férjem hetvennégy, én hatvanöt. Mondja meg, miért kell nekünk menni? És tessék, nézze meg ezt a szekrénysort; mit kezdjek vele? Betölti Etz egyik falat. Két szélén ruhásszekrény, ívben hajlított ajtókkal, hajlított üvegű vitrinnel, közöttük masszív polc feszül, alatta a térbe illesztett rekamié. — Negyven centiméter a híja. A szoba odaát ennyivel kisebb. Hát mi legyen vele? A bizományis fintorgott, hogy ilyen ma már nem kell senkinek. Az ötvenes években vettük, amikor ide költöztünk. Drága volt, príma asztalosmunka, huszonháromezerbe került. Ilyen ma már nincs... Állunk az ásító bútorok között. Könyökömnél öreg zenegép, rajta a telefon. Az idős férj lépései kopognak az előszobában. Magas, szikár ember, karistolva szívja tüdeje a levegőt. — Szerkezeti lakatos voltam a nyugdíjazásig, de ma már nem számít semmi. A felesége papírtekercset kap elő az egyik fiókból. — Tessék, látja az okleveleket? Nem mutattuk ezt még senkinek. Háromszoros sztahanovista. Szabad ezzel még dicsekedni? — Legalább a telefont vinnék át oda — sóhajt a férfi. — Megígérték, de csak szóban. Nem biztos semmi. Mondja, mért kell nekünk menni? — topog az asszony. — Hagyjad — nyugtatja a férje. — Megyünk, és kész. Szép az a lakás, innen tán kétszáz méter. Ami kis hibák vannak benne, megcsinálom magam. Arra a kis időre jó lesz... * Ki hinné el, aki nem látta, hallotta, micsoda keserves műtét egy tömb rehabilitációja? Mert nemcsak falakat és födémeket, folyosókat és lépcsőházakat kell itt kézbe venni. Emberi sorsokat is, hajszálvékony szálakat, amelyek ezernyi ponton kötik az embert: néha gúzsba, néha meg éppen biztonságot jelentenek minden vihar elől. 6