Budapest, 1986. (24. évfolyam)

11. szám november - André Wurmser: Interjú Kádár Jánossal (1962)

DOKUMENTUM szövetségesünk van a szociáldemokrata pártban, aki egyetért velünk a termelési eszközök államosításában. Egy napon valamennyien ugyanannak a pártnak leszünk a tagjai, tehát, úgy veszekedjetek, hogy ki is tudjatok majd békülni. Ha a Horthy idejében végzett munkám 14 esztendejére és a felszabadulás utáni három esztendőre gondolok, akkor arra a meggyőződésre jutok, hogy ha a szociáldemokraták és a kommunisták között a kapcsolatok feszültté válnak, az nagymértékben megkönnyíti a burzsoázia dolgát, amikor pedig együtt menetelünk, a burzsoázia dolga rendkívül megnehezül. Erőnk egysége nem puszta összeadás: haladó pártok szövetségénél egy meg egy nem kettő, egy meg egy öt, sőt, tíz is lehet. Amennyire tudom, a munkásmozgalmak története hasonló tapasztalatot mutat. A. W.: Tény az, hogy Franciaországban nem értek el semmilyen jelentős előrehaladást, kivéve azt a két időszakot, amikor a kommunisták és a szocialisták összefogtak: 1936-ban, a Népfront idején és 1945-ben, a felszabaduláskor. K. J.: A francia munkásmozgalom története éppúgy, mint a weimari Németország története, azt mutatja, hogy amikor a reakció vagy a fasizmus megveti a lábát, először csak a kommunisták megsemmisítéséről beszélnek. Ha azonban a fasizmus vagy a regyük tekintetbe véleményüket, nem akarják, hogy emberi méltóságukban megsértsék őket... A. W.: Mind csupa jogos igény. K. J.: Ebben a vonatkozásban a helyzet jó, és az értelmiségiek elégedettek. A. W.: A bizalom ebben az esetben sem vész kárba. K. J.: Tökéletesen igaz. Mindennek eredménye igen jelentős politikai közeledés. Amikor kialakul az alkotó munkához szükséges légkör, az értelmiségi elfogadja, sőt, igényli a párt eszmei irányítását. Ezzel nem akarjuk azt mondani, hogy ideológiai síkon az egység teljes. A változás jelentős, de még vannak zavaros nézetek, „harmadikutas" gondolatok is, régi értelmiségi ábrándok, amelyek szerint jó lenne olyan országban élni, ahol nincs sem kapitalizmus, sem szocializmus. A. W.: Egy kicsit úgy, mint az úrhatnám polgár, aki nem akar írni sem prózában, sem versben. K. J.: Pontosan. Sem kapitalista diktatúra, sem proletárdiktatúra? Nos, értem, majd ez is eljön... de egyelőre választani kell vagy az egyiket, vagy a másikat. 33 éves voltam a felszabaduláskor. Sohasem hittem volna, hogy megérem azt a napot, de úgy gondoltam, azután minden egyszerű és könnyű lesz. Hát semmi sem volt egyszerű..." akció kemény csapást tud mérni a kommunistákra, akkor egy hetet sem vár, hogy ugyanúgy lesújtson a szocialistákra is. A. W.: 1958-ban Frey, de Gaulle minisztere kijelentette, hogy az UNR (Unió Az Új Köztársaságért),, támadást indít azok ellen a községi tanácsok ellen, amelyek a kommunista párt kezében vannak", és csakis az ilyenek ellen, 1962-ben már belekötött az összes pártokba. K. J.: Igen, az önök tapasztalatai megerősítik a miénket. Ismerjük a francia párt lankadatlan harcát az akcióegységért: ez a helyes politika meghozza a maga gyümölcsét, erről meg vagyunk győződve. A. W.: Utolsó kérdésem. Nemrég, a Magyar Szocialista Munkáspárt VIII. kongresszusán, szó esett a kulturális életben jelentkező eszmeáramlatokról. Milyen ma a magyar értelmiségiek helyzete? A kérdés annál is inkább fontos, mert — amint ön is tudja — a nemzetközi reakció hasznot húzott számos magyar író 1956-os állásfoglalásából. K. J.: A párt — és tegyük hozzá: a kormány — és az értelmiségiek között jók a kapcsolatok. Kétségtelen, hogy az értelmiségieknél nemcsak helyes gondolatokat találunk a szocializmusról, de ha az ember felteszi a kérdést: kapitalizmust vagy szocializmust akarsz-e, nagy többségük a szocializmus mellett dönt. Ez azt jelenti, hogy van bizonyos társadalmi öntudatuk, felmérik azt az óriási változást, amelyet a szocializmus máris hozott a magyar nép életében, az ország és a kultúra fejlődésében. Részt vesznek a szocialista társadalom építésében is. De az értelmiségiek is tudni akarják, hogy mit várunk tőlük, azt akarják, hogy felnőttként kezeljük őket, azt akarják, hogy megmondjuk nekik az igazságot, azt akarják, hogy értelmiségi életük elemi feltételei, alkotó munkájuk feltételei biztosítva legyenek, azt akarják, hogy ve-A. W.: Meg fogom sérteni az ön nemzeti önérzetét, Kádár elvtárs: ezek nem kizárólag magyarországi jelenségek. K. J.: Igen, másutt is megvannak. Ha a kongresszuson vitába akartunk volna szállni azoknak a kisebbségben levő értelmiségieknek a nézeteivel, akik nem fogadják el elveinket, akkor legalább hatvan olyan helytelen nézet ellen kellett volna felvenni a harcot, amelyek közül néhánynak még öt híve sincs az országban. Számunkra a lényeges az, hogy a marxista ideológia áthassa a tömegeket. Hatszázezer ember — százezerrel több mint ahány tagot számlál pártunk — vesz részt az iskolán kívüli pártoktatásban, amelynek keretében a marxizmus-leninizmus tanítása folyik. Ezen felül négyszázezer fiatal részesül marxista-leninista oktatásban. Ez együttvéve egymillió ember, és körülbelül háromötödük nem tagja sem a pártnak, sem a KISZ-nek. És e millióban ott van saját jószántából több tízezer értelmiségi... Tanúi vagyunk egyébként egy nagy erjedésnek, amely az egész kulturális életet áthatja, s az irodalom és a színház területén is megnyilvánul. Ha átfutja a nemrég megjelent művek listáját, megtalálja benne az összes élő szerzőt. Nincs Magyarországon író, aki liallgatna. Fordíttassa le magának színházaink műsorát: mindenekelőtt klasszikusokat adnak elő, Magyarországon talán gyakrabban játsszák Shakespeare műveit, mint Angliában. A. W.: És Moliére-t is gyakrabban, mint Franciaországban. K. J.: De játszanak hat-nyolc olyan magyar darabot is, amely időszerű problémákkal foglalkozik, és amelynek szerzői gyakran pártonkívüliek. A múlt héten láttam Dobozinak, egy kommunista írónak, tegnap Thurzónak, egy tudomásom szerint katolikus írónak érdekes színdarabját, Németh Lászlónak, az ismert párton kívüli írónak három műve szerepel egyszerre műsoron, s az egyik: „Az utazás" ugyancsak mai témát tárgyaló darab. Az ellenforra-30