Budapest, 1986. (24. évfolyam)

11. szám november - André Wurmser: Interjú Kádár Jánossal (1962)

dalom után bizonyos idő volt szükséges ahhoz, hogy az írók és a művészek magukhoz térjenek. Egy részük már 1957 tavaszán állást foglalt műveiben a szocializmus és a népi hatalom mellett. Jól mondom: műveiben. Nekünk nincs szükségünk politikai nyilatkozatokra. Nem gyakorlunk nyomást egyetlen íróra, egyetlen művészre sem, hogy nyilatkozatot adjon a sajtónak. Csak a műveik számítanak. Az említett csoport 1957 tavaszán még kicsi volt. Következett a viták, az elmélkedés, az erjedés időszaka, amelyet nem siettettünk. Az értelmiségieknek maguknak kell megoldaniuk problémáikat, s ez a folyamat lassú és sokszor fájdalmas. De itt van már a fejlődés második hulláma, amelyet tömegesnek mondhatunk; az ismert művészeken és írókon kívül igen sok fiatal tűnt fel, ért meg az elmúlt hat esztendő alatt. Kongresszusunk szándékosan nem foglalkozott részleteiben ezekkel a kérdésekkel, és a módszer, a stílus kérdésével sem. Természetesen mi a szocialista realizmus hívei vagyunk, de sem a párt, sem a kormány nem ír elő senkinek meghatározott stílust. Úgy véljük, hosszasan kell vitatkozni a művészekkel, és türelmet kell tanúsítani. Az ideológiai egység a művészetben és az irodalomban igen sok időt és türelmet igényel. Mi az ellenforradalommal vívott harc kezdetén minden erőnket a munkás- és paraszti tömegek megnyerésére fordítottuk. Ha megnyertük a nemzet alapvető tömegeit, mit tehetnek az értelmiségiek? Hová mehetnek? Mélységesen meg vagyok győződve, hogy a tömegeket fogják követni, mert a néppel való kapcsolataik és becsületességük ebbe az irányba viszi őket. Látja, optimistának kell lenni. Francia elvtársak beszéltek nekünk arról, hogy reménykednek a választások második fordulójában, s ennek eredményei nagy örömmel töltöttek el bennünket. Elmondották, hogyan valósítják meg önök a demokratikus erők összefogását, amelyről beszéltünk: ez nagyszerűen sikerült önöknek, a valóság felülmúlta reményeiket. Higgye el, ennek meglesz a hatása nemzetközi síkon. Előbb vagy utóbb, ismétlem, a következetes kommunista politika minden kérdésben és minden területen meghozza gyümölcsét. A. W.: Meg vagyok győződve róla — kedves Kádár elvtárs, de... ha... már elértem egy bizonyos kort, szeretnék ott lenni, amikor a gyümölcsöket leszedik. K. J.: Megértem... de én 33 éves voltam a felszabaduláskor. Sohasem hittem volna, hogy megérem azt a napot, de úgy gondoltam, azután minden egyszerű és könnyű lesz. Hát semmi sem volt egyszerű, még fájdalmas csalódások is vártak rám. Ami önöket illeti, a győzelem napjáig helyzetük nehéz lesz, de azután sokkal előnyösebb lesz, mint a miénk volt. Az ellenség sohasem beszél róla, mi pedig elkövetjük azt a hibát, hogy túlságosan keveset beszélünk a kiindulópontról, arról a félfeudális, középkori állapotról, amelyben tizennyolc esztendővel ezelőtt voltunk: számottevő ipar nélkül, civilizáció nélkül a szó valódi értelmében. A hiba nem a népünkben volt, hanem a múltunkban. Bizony, jelentős fejlődés kell még ahhoz, hogy kiálljuk az összehasonlítást Franciaországgal. A. W.: Hogyan köszönjem meg, hogy ennyi időt szánt rám, Kádár elvtárs? K. J.: Nincs mit köszönni. Ügyünk közös. A. W.: Ez. az egyetlen, ami ment engem... 31