Budapest, 1986. (24. évfolyam)

11. szám november - Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának felhívása a kommunistákhoz

LADÁNYI MIHÁLY MEZEI ANDRÁS VÁCI MIHÁLY Álmok repedt harangjai A történelem ujjatokra vágott és hallgattok most, énekes fiúk. Álmaitok illattalan virágok és utatok: amerre nincsen út. Sorsotok lett a túlsóparti tájék, ahol a csönd a lankadt fákra lép. Nyájvesztett pásztorok, pulitok is csak árnyék, lábatok nyalja és szívetek tépi szét. Szemetek egykor távolokba látott: új városok... atomkor... turbinák... Aztán lehúztak gyomos kuszaságok, s fölöttetek is átlép a világ. Gazzal benőtt kutakhoz csak a békák cammognak el, ott korsó nem merül. Ki hajol árva szavatok fölé már? Az idő megy, megy kegyetlenül. A tornyokhoz, hol révedezve ültök, csak az ődöng el, ki dologtalan. Magányotok rozsdás kardjába dűltök, s eszméletre őrült láz suhan. Gondoljátok meg: a mi szavunk tűz volt, és űt voltunk a gazos századok tarlóin át, belőlünk kelt az új hold, s szemünkből szálltak föl a csillagok. Csak hallgattok, lángot zabált fiúk, korcs mágusok, álmok repedt harangja. Fejeteken a hervadt koszorút penészszagú felejtés simogatja. Torlódó idő Barázda-ajkból szomjúság mered, Felhő vagyok és villám a szavam, Cikkan a fénye mielőtt éles, Értelmet-hasító robaja van. Hasad az ég, zeng, zuhog a zápor, Hangja is elér már mennydörögve: Korunk tisztító vihara csördíts Korbácsos krisztusként — s mindörökre Időt-feloldva tágulj! Öleld át Bolygónkat osztályunk igazával Aztán derülj ki ég, a megzavart Emberek barázdás homlokával. Torlódó-időnk nézz városodra Körutak rángó izmain állok. Sikoltó-sárga hirdetések Villóznak vakító virágok, Neonszakállú hunyorgó lángok Fénycsövek kígyótestébe zárva. Bérházak között mélyből kiáltok, A lelkemre rakódik le a lárma. Árnyék-fatörzsek dőlnek az útra S úgy ölelkeznek az éjben a fák, Mintha egymásért féltőn kinyúlna A még megosztott, osztatlan világ. A ,,Forradalmár kubikos" szobor alkotójához — Somogyi Józsefnek — Dicsérem áhítattal az összezárt ujjak művészetét, s a szobrászt, ki kő-akarattal ököllé zárja, szorítja magát, s nem nyílik lágy ujjakra soha szét. Dicsérem azt, ki ökölbe zárja saját magát és döngeti az életet, hogy sürgető szavára figyeljen és adjon választ neki. Dicsérem azt, aki elszántan ököllé szorítja magát, s úgy hull, vergődik az anyagra, alakítva azt és faragva, mint márványra a kalapács! Előtte a nagy vörös márvány, a kusza tömb, szikla korunk, s ő összezártan, vas-keményen, emelkedve és lezuhanva, csupasz ökölként zuhogva, a fájdalomban felzokogva, s mégis nagy ihlettől dobogva, csak vergődik ököllé zártan, és alakítja és faragja a nagy tömböt, a vörös márványt!