Budapest, 1986. (24. évfolyam)

11. szám november - Müller Tibor: „Apám ez büdös, ez nem a miénk”

FŐVÁROSI EMBEREK „Apam, ez büdös, ez nem a miénk" Kiss Imre tanácselnök Óbuda. Fő tér. Rezervátum — mondják az őslakosok. Becenév? Gúnynév? Ez is, az is. Üde, hangulatos sziget, oázis a lakótelepi bérházak, a szalagházak szürke tömbjeinek sivatagában. Egy csipetnyi 19. század, hátterében az elhibázott funkcionalista építészet legrosszabb példái. A kulissza agyonnyomni látszik a színpadot. A pazarul restaurált polgárházak körvonalait szabályos geometriába kényszeríti a mögötte magasodó sok derékszög. Talán ezért érzi úgy az ember, mintha valamivel kevesebb lenne még itt is az oxigén a kelleténél. Azért csak hozzák a turistabuszokat, csak itt telnek meg a padok egy szusszanásnyi időre, itt számolgathatja a cél nélkül sétáló a kockaköveket, „hogy aznap ne feleljen". Persze, van látnivaló odébb, a Flórián téren, az Árpád híd tövénél a kövek történelmi leckéjére ügyelve, de azért ez mégis más. Itt nem hivalkodik semmiféle rendező elv, itt még szívesen hagyjuk becsapni magunkat a látványtól: nem tűnt el nyom nélkül a múlt. Nagyjából minden hivatali helyiség egyforma. Kiss Imre tanácselnök irodájának ablakai azonban a Fő térre nyílnak. Kitekintve a második emeletről, mély lélegzetet vesz az ember. Irigykedem. — Erre tudatosan törekedtünk. Nem hagyhattuk elveszni az ajándékba kapott lehetőséget. Hisz oly kevés hasonló maradt. Három éve fejeződött be a tartósító munka. Azóta csak örülünk neki. A mai tanácsháza már a harmadik épület ezen a helyen, ahol a kerület közigazgatását intézik. Ez volt a legsúlyosabb érv az ellen, hogy valamiféle új, modern városközpontban álljon az „elöljáróság." — Ez itt gyöngyszem. Kár, hogy nem lehet függönnyel elválasztani a lakótelepi háttértől. — Patyomkin-falat építeni? Mint a Corvin áruházhoz? Megette a fene. Itt már nincs mit kezdeni. Ez maradt a régi Óbudából. És Nagylak. De azért még kemény tusáink lesznek. — Mifélék? — Nem létezik, hogy ne hallott volna a vitákról! Mi azt szeretnénk... — Bocsásson meg, ki az a mi? — A helyiek. Nyugodtan beszélhetek a kerület lakosságának a nevében, mert ismerem a véleményüket. Szóval, ha a polgári életmód értékeit érdemes megőrizni, mi indokolja, hogy a kézművesség, a mezőgazdaság, a kiskereskedelem hagyatékát elvesztegessük. Nagylak az a terület, ahol a legkevesebb ráfordítással a legtöbbet tudnánk — hangsúlyozom: funkcionálás, tehát szabályos működés közben — ebből az életformából eredeti helyszínen látványosan bemutatni. Ezek az érveink. Az ellenvélemény kizárólag pénzügyi természetű. És ez manapság majdnem megfellebbezhetetlen adu. Majd elválik, mit sikerül megcsinálni. — Azon nem csodálkozom, hogy ön ilyen szakértője Óbudának, hiszen bizonyos gyökerei innen is táplálkoznak. — Várjon csak. 1972-től elnökhelyettes, 79-től tanácselnök vagyok. De mindig Óbudán dolgoztam. Bár vidéken, Kisapátin születtem. Kis falu ez a Tapolcai-medencében, Badacsony felé. Szép vidék. Dunántúl. Körben hegyek. Szőlők. Apámtól örököltem is egy darabot. — Mekkorát? — Mindössze kétszázhúsz négyszögölet. De még ettől is meg kellett válnom. Szőlőt nem lehet Pestről művelni. Messze van. Nincs annyi időm, hogy rendszeresen lejárjak. Meg hát benzinnel, költséggel együtt alkalmankint hétszáz forintba is belejött. Noha sörivó lennék, ha súlyom s a már egyszer bekövetkezett infarktus miatt megengedhetném magamnak, nagyon szeretek a szőlővel bíbelődni. Jó bort lehetett szüretelni róla, és mégiscsak az a vidék a szülőföldem. — Sajnálta? — Nagyon. De Szentendrén kaptam tartós használatot. Igaz, olyat, hogy egy hétig irtottuk a bozótot, aztán betelepítettem szőlővel. Nem hitt benne senki, négy évre rá mégis termőre fordult, s azóta egy hektót csak kipréselek belőle. — Van hozzá mindene? — Tulajdonképpen azért is kellett ez a darab föld, hogy ne kelljen elkótyavetyélni apám prését meg a hordókat. Tudja, az még olyan szerkezet, amit falusi kovács kézi munkával készített. Ez afféle emlékőrzés. A fater napszámos volt, és minden örömét a tőkesorok között lelte. Elvitt egypár csirkét a hegyre, hogy legyen mire hivatkozni: szemet kell adni nekik, tojást összeszedni, s közben megmegkóstolta a hordóbelit. A szőlő volt a mindene. Harminckettőben háromszázötven pengőért vette az egészet. Persze, nagy pénz volt ez akkor. Nem is tudom, hogyan takarította meg. — Sokan voltak testvérek? — Anyámék hatan, apámék négyen, unokatestvéreimet össze sem tudnám számlálni. Egy évben egyszer, búcsú idején összejövünk a nővéremnél, odalenn. Nem férünk el az asztalnál. Ez nagyon jó. És kötelező. Ha nincs vendég, szégyellik. így szokás minálunk. Tán nagyobb ünnep, mint a húsvét vagy a karácsony. Vallási tartalma nem sok lehetett, mert apám ugyan eljárt a templomba, de csak úgy támasztották a falat az emberek, míg az asszonyok részt vettek az áhítatban. Inkább szokás és vasárnapi program volt, mint hit. Mert hová lehetett menni? Templomba vagy kocsmába. — Iskola? — A felső tagozatot Nemesgulácson kellett járnom. Három kilométerre volt mindössze. Alig több mint félóra oda-vissza. Az nagyobb község. Ott már jegyző is volt. Nálunk csak kisbíró. — És hogy került a fővárosba? — Mint annyi százezrek. 1951-ben. Ipari tanulónak. Ahol most a Budapesti Rádiótechnikai Gyár van, akkor intézet volt. Nem műhely, csak szálláshely. Elég kemény. Ötven-hatvan gyerek aludt egy szobában. Ennek ellenére, csupa jó emlékem van erről az időszakról. A fene tudja, vannak dolgok, amikről mostanában rojtosra beszéljük a szánkat. Hogy tenni kéne valamit ezzel az ifjúsággal. Programot adni, értelmes célt, követhető példát. De túlságosan fortélyosan megy a dolog. Egy vezető elhatároz valamit, közli a helyettesével, az továbbadja az osztálynak, eljut az előadóig, és addigra elsikkad, elferdül, kihűl a dolog. Akkor azt mondta az otthonvezető: „Fiúk, megyünk színházba. Ma este ez a harminc, holnap az. Itt a jegy." És mentünk. így láttam a Nemzetiben az Ármány és szerelem című színdarabot. Addig jószerivel még moziban sem voltam. Mit mondjak?! Akkora élmény volt, hogy máig táplálja bennem a színház szeretetét. Azt hiszem, ez nem csak nosztalgia, mert hogy akkor fiatal voltam, miegymás. Több volt a közvetlen élmény, kevesebb a válogatási lehetőség. Emlékszem, a berlini VIT alkalmával a Mávag KISZ-titkára, nem a helyettese, nem az aktivista, nem az alapszervezeti megbízott, végigjárta a műhelyeket, és azt mondta: „Gyerekek, arra vállalkoztunk, hogy az üzem megcsinálja a mozdonyt, ami majd a szerelvényt Berlinig vontatja. Mindenki nem mehet Berlinbe, de aki dolgozik rajta, a próbaúton vezetheti a mozdonyt." Hát olyat még nem látott. Nem lehetett bennünket elzavarni a munka mellől. Ez világos beszéd, értelmes cél volt. Nem üzengettek, nem hivatkoztak. Megígérték, és be is tartották. — Megváltozott a világ. Vannak más vonzó dolgok is. — Tudom én. Mégis több volt a személyes kapcsolat, kevesebb a külalak. Persze olyan nagy választási lehetősége egy magamfajta gyereknek nem volt az idő tájt. Végül is a családi határozat, főként apám kívánsága 16