Budapest, 1986. (24. évfolyam)

11. szám november - Müller Tibor: „Apám ez büdös, ez nem a miénk”

úgy szólt, iparost kell a fiúból nevelni. Mondjuk, kovácsot. Az megél a faluban is. Nem kell napszámba járni, mások kényétkedvét lesni; az megbecsült mester, amíg a világ világ. Ez ellen egyetlen érv sem szólhatott, s én szívemben is nekikészülődve jöttem föl Budapestre. Kazánkovácsnak könnyű volt bekerülni. Már akkoriban sem tolongtak ezért a mesterségért. De a nehéz munka tartást adott. Soha annyi barátom, cimborám nem akadt, mint a Mávagban. Szerettem tehát. Volt ugyan egy gyerekálmom, hogy mozdonyvezető leszek. De már akkor is tudtam, ez elérhetetlen. A vasúthoz bekerülni kivételes szerencsének számított. Tudja, hány libát vittek el a bakterhoz, hogy mondjon egy jó szót a gyerek érdekében? Meg tojást, bort, szalonnát. A vasút maga volt a paradicsom. Fix állás, jó pénz, nyugdíj. Nálunk a faluban egy szál mozdonyvezető volt, a legirigyeltebb ember. A többi krampácsoló, pályamunkás, legfeljebb málházó lehetett. Egy pályamester akkora úr volt, mint most Urbán Lajos. Az állomásfőnökhöz szólni sem lehetett. Csak, ha kérdezett. Sőt, a forgalmista, a színes, díszes egyenruhájában több volt, mint a földbirtokos. Legalábbis a gyerekek, a mi szemünkben. Erről tehát csak álmodhattam, de kazánkovácsnak könnyedén felvettek Budapesten. El is végeztem, meg is tanultam a mesterséget két esztendő alatt. A hajógyárba kerültem szakmunkásként. Tehát azért mondom: vidéki születésű vagyok, de életem meghatározó részét Óbudán töltöttem. Innen is vittek el katonának. — Mikor? — 1955-ben. 1957 augusztusáig voltam a seregben. — Hát, ez nem mondható éppen eseménytelen korszaknak. — Annak aztán nem. — Meséljen. — Nem sokat tudok. Akkor még létezett a BM belső karhatalom. Oda hívtak be, sorállományba. Persze valahogy válogattak. Munkásgyerek voltam. Párttag. A hajógyárban ez teljesen természetesnek tűnt akkoriban. Az is számított, hogy tisztességesen dolgoztam, meg velem úgy rendben volt minden. Szegedre kerültem tehát újonckiképzésre. Az eskütétel után Szombathelyen szolgáltam, és egy évre rá felrendeltek Budapestre, a Bajcsy-Zsilinszky (most Szamuely) laktanyába. Rádióstanfolyamra vezényeltek. 1956 augusztusában. Akkor ott volt a belső karhatalom hadosztály-parancsnoksága is. Először csak tanulni, aztán... menni kellett. — Hová? — A Rádióhoz. Október 23-án. Estefelé. — Mi volt ott? — Hát az szar helyzet volt. Mi a hátsó, Múzeum utcai kapuhoz érkeztünk teherautóval. — Egy raj? — Szakasz. Egy híradós szakasz. Elöl, a Bródy-kapunál már lövöldöztek. Az utcák tele voltak. A hátsó bejárattal szemben valamilyen egyházi épület állt. Annak a tetejéről is megszórták a környéket. Szerencsére a magasház és a keskeny utca elég hegyesszöget alkotott. Nem sok eséllyel céloztak, és mi sértetlenül bekúszhattunk az udvarra. Építkezés lehetett ott, mert kavics- és homokhalmok között foglaltunk állást. Egyértelmű parancsunk nem volt. Én legalábbis nem emlékszem ilyenre. Csak annyit tudtunk bizonyosan, hogy akik lőnek minket, nem viccelődnek: vagy-vagy. Az egész éjszaka így telt el. Hajnalban kibontottuk a szomszédos kőfaragó műhely falát, és azon meg egy garázson át elhagytuk a Rádiót. Akkorra már minden eldőlt ott. — Félt? — Hogy a fenébe ne! Nézze, nem szégyellem bevallani, nekem a Himnusz ma is szent dolog. Ha meghallom, lúdbőrözni kezdek, és bepárásodik a szemem. Engem még úgy neveltek, belém még az maródott, hogy ha ez a dallam felcsendül, akkor valamilyen különleges dolog történik. Azon az estén legalább ötvenszer hallottam mindenféle borízű hangon énekelni. És mellette ilyeneket: „Dobd be a gödörbe! Büdös zsidó! Nyakába a komcsinak!" Nem kellett nagy ideológusnak lenni ahhoz, hogy érezzem: itt engem nem szeretnek. Persze, hogy féltem. Ott pattogtak körülöttem a golyók, és nekem fogalmam sem volt róla, hogy mit követtem el. Amikor pedig hajnal felé azt a parancsot kaptuk, hogy igyekezzünk kifelé, vissza a laktanyába, bennem fel sem ötlött, hogy le kéne lépni, meghúzódni valahol, és kivárni, mi történik. Parasztgyerek voltam, fegyelemben nőttem föl, olyan, aki nem gondolkozott a parancson, akinek a zsigereiben volt őseinek fegyelme, akinek eszébe sem jutott, hogy választhat. És amikor a laktanyaudvaron, a tatai páncélos hadosztály előtt le kellett tennünk a fegyvert, és szélnek eresztettek bennünket, úgy szédültem, mint a ványadt csirke. Mit kezdjek, hova menjek, kire számítsak? Semmire nem tudtam felelni. Egyet azonban éreztem: ahogy odaát az emberek kinéztek, az nekem azt sugallta, semmi keresnivalóm közöttük. Odacsapódtam tehát az egyik fiúhoz. Erzsébeti srác volt a Sanyi. Nagypofájú, nagyerejű, igazi külvárosi vagány. Azt mondta: „Apám, ez büdös, ez nem a miénk. Nem tetszik a dolog." Na, vele szereztünk civilruhát, mentünk a haverokhoz. Guzi Sándor. Eszembe jutott a neve. Később lementem a mamáékhoz, november után vissza a karhatalomhoz, és augusztusban már ismét a hajógyárban dolgoztam. Ennyi. — Kellett a kazánkovács. — Úgy van. Később rákérdeztek, hogy mi volt az ellenforradalom idején. Hát én elmondtam. Akkor kiemeltek: ez megbízható fickó, többre kell nekünk. — Hősként kezelték? — Nem. Ott józanabb emberek dolgoztak. Egyszerűen csak azt tartották, ezzel a fiatalemberrel lehet valamit kezdeni. Gálfi Istvánnak hívták a korábbi csoportvezetőmet. Meghalt szegény azóta. Az azt mondta, hogy aki jól dolgozott a műhelyben, jól fog dolgozni az irodában is. Először az üzembiztonságira kerültem, aztán, a hatvanas évek elején a szállítási osztály szinte egész vezetőségét elvitte a rendőrség. Nagy ügy volt ez akkoriban. Elsikkasztottak valami hatezer tonna szenet. Na, lebuktak, és akkor engem vittek oda. Addig mindig kétkezi munkát végeztem. De ott sem csináltam másként a dolgaimat. Két évet töltöttem el. Aztán behívattak a kerületi pártbizottságra. Mindjárt megint 1600 forinttal kevesebbet kerestem. Egy gázgyári kiruccanás után, 72-ben kerültem az óbudai tanácshoz. De erről már volt szó. — És most már csaknem egy évtizede elnök. Jó? — Hát erre most mit válaszoljak? Nézze, van egy alapvető tapasztalati igazságom. Az enyém. Én szűrtem le. Ha nem igaz, nincs igazam. A tanácsi dolgozók mindaddig tehetségesek, amíg nem lesznek elnökök. Onnan kezdve, csinálhatnak bármit, a legjobb esetben „derék, becsületes emberek". Innen sose lépnek előre, ez a végállomás. Nem azért, mintha valamilyen nagy karrierről álmodnék. Talán még kivétel is vagyok, mert éppen az utóbbi években lett volna egy lehetőségem. Választhattam volna valami mást. De az esetek döntő többségében nem így történik. És tudja, miért? Mert ez olyan munka, ahol muszáj igent vagy nemet mondani. Innen már nem lehet máshová tolni a döntést. — Sokat dolgozik? — Nem az határozza meg a munka minőségét, hogy hajnaltól napestig végzik. Benn vagyok én is 12-14 órát. S ennyi kellett is, hiszen megépült 26 ezer lakás. Ebben a kerületben van a legtöbb lakótelep. 80 ezer ember költözött ide. Nem mondom, hogy hibátlanul, de megszerveztük az életüket, hozzá az intézményhálózatot, a kereskedelmet, a kulturális, egészségügyi ellátást. És akkor, ha valami nem sikerül — gondoljon arra a botrányra, ami nyolcvan békásmegyeri gyereknek más iskolába való átirányítása miatt tört ki 1981-ben, egy tévériport kapcsán —, kicikizik, pellengérre állítják az embert. Hát az ilyesmibe elvékonyodik az idegrendszer. És nem csak az elnöké. A tanácsi munka sohasem tartozott a legjobban fizetettek közé. És higgye el, ha ehhez még hozzájön az állandó csatazaj, nem könnyű az apparátust együtt tartani. Mert szétverni — öt perc. Megy, mint a karikacsapás. Nem állhatok senki útjába, ha azt mondja: „Főnök, máshol többet adnak." Mit mondhatok erre, hogy milyen jó tehetetlennek lenni, ha nem adhatunk lakást, hülyének lenni, ha nem jön össze a településfejlesztési hozzájárulás, dilettánsnak lenni, ha nem azon a helyen nyit ki az élelmiszerbolt?! És mégis, ennek ellenére van egy kemény mag, vagy félszáz szakember, amelyik viszi az ügyeket. — Ez önnek köszönhető? — Nem hiszem. Bár bizonyosan van benne valamennyi részem. Olykor megpróbálom a villámhárító szerepét betölteni. Mert nyilvánvaló, hogy az ügyek egy része nem itt keletkezett, nem itt rontották el, de mint a karikásostor vége, itt csattan. Persze. Hát itt vannak otthon az emberek, és kit szidjanak, ha nem a tanácsot. Na most, egy jogász vagy egy mérnök, ha nincs benne valamennyi, én nem is tudom, mi — közszolgálat iránti odaadás, elhivatottság, a segíteni akarás valamiféle mámora —, elmegy az ágazatba, többet keres, és nem szidhatja mindenki. — Pedig magam is tudom, Óbudának nemcsak történelme, mai presztízse is van. — Jó, hogy maga mondta ki. Legalább nem hat dicsekvésnek. Van presztízse. Nálunk nincs eladatlan OTP-lakás. Ha valakinek azt mondják: házgyári, lakótelepi kétszoba, először Óbudát választja, aztán Óbudát és utána esetleg Gazdagrétet. Ide szívesen jönnek az emberek. — Ön hol lakik? — A kaszásdűlői lakótelepen, egy háromszobás lakásban. Két éve. Akkor kaptam a „főtengelytörést". Addig negyvenkilenc négyzetméteren, a Kunigunda utcában neveltük a gyerekeket. Megvoltunk ott is. Itt meg, életemben először, külön szobám van. — Szóval, nem gazdag ember. — Szegény sem vagyok. Több mint harmincöt éve dolgozom. Szép otthonom, autóm meg egy szentendrei búvóhelyem van. A horgászbotom jó, és szerencsés az ultiban a lapjárásom. Nincs énnékem semmi bajom. MÜLLER TIBOR