Budapest, 1986. (24. évfolyam)

11. szám november - Földesi József: Szövőnő a címoldalról

SORSUK A TORTENELEM Földesi József riportja SZOVONO A CÍMOLDALRÓL ISztahanovista szövőnőt keresünk, aki valaha az újságok címoldalára • került. Öreg utca Rákospalota határában, amin túl kiterjedt szántóföldek nyújtóznak. Földszintes családi ház hátuljához ragasztva áll az az alacsony, hoszszúkás kis épület, amelyben Peterecz Ferencné, az ötvenes évek hírneves sztahanovista szövőnője, a Szocialista Munka Hőse és még sok más, magas kitüntetés birtokosa lakik. Na, fut át rajtam a gondolat, valami nagy vagyont nem gyűjthetett magának a sok munkából és kitüntetésből — van, aki néhány heti „ügyeskedéssel" összehoz egy ilyen házikóra valót, már amennyiben egyáltalán szüksége lenne rá. Szép napfényes az idő, Peterecznét az udvaron, gyönyörű virágokkal szegélyezett ágyások között találjuk. Noha nem ismer bennünket, azonnal bizalommal és érdeklődéssel fogad; ugyan miért lehetünk kíváncsiak az ő életére, hajdan volt munkájára és kitüntetéseire? Kis türelmet kér, s két-három perc múlva jön is vissza átöltözve; fehér-halványpiros csíkos pulóverben, frissen fésülködve. Ma is csinos, jó alakú. Festetlen, ősz haja ellenére fiatalos, üde megjelenésű. Patyolattiszta, ízlésesen berendezett, sok-sok zölddel, képekkel, rajzokkal díszített szobában ülünk le beszélgetni. Kérdésemre válaszolva nyugodt, kissé rekedtes hangon elkezdi mondani az életét. Még az sem zökkenti ki a tempójából, ha fotós kollégám elkattintja a gépét. — Tíz évvel a kommün után, 1929. május 8-án születtem Rákospalotán, itt, ebben a házban — emeli rám a tekintetét. — Édesapám vasutas, édesanyám földmunkás. A gyermekkorom elég nehezen telt el, már tizenkét éves koromban elmentem dolgozni. Benn Pesten, egy szobrásznál Jézuskát öntöttünk, heti öt pengőért. Nem sokáig maradhattam ott, mert a szobrászüzemben cserélgették, hamar elküldték a munkásokat. Engem is. Ekkor kezdtem el dolgozni a Polák Szövőgyárban. Mindenáron szövőnő akartam lenni, de annak nem vettek fel, ezért kivarró lettem, a szálszakadás nyomán keletkező hibákat javítottuk ki. Sok szép anyagot gyártottunk. Jó két év múlva azonban ismét munka nélkül maradtam. Ezután Újpesten, a Kender-Jutában helyezkedtem el, ahol megtanultam a zsákszövést, a szövészet alapszabályait. Később az édesapám egyik ismerőse vitt el a Magyar Pamutiparba. Eltűnődik, mintha a konyhából beszűrődő zenére figyelne. — Hat hét betanulási idő után itt végre igazi szövőnő lehettem. Az is maradtam 25 éven át, három műszakban — összegzi a végeredményt. Se öröm, se bánat nincs a hangjában. Sok szövődében jártam már, jól tudom, hogy a legkorszerűbben is száll a por, nagy a zaj, a hőség, a huzat és még mi minden van, ami árt az egészségnek, a kedélynek — nehéz ott könnyűnek érezni az életet. Ezért is ámulok el azon, hogy mennyi fiatalos életöröm lobog még mindig a szemében. — ,,Szövőnő lehetett. "Mit jelentett ez akkor, alig tizenhét évesen? — Egy leányálom megvalósulását — válaszolja érzelgősség nélkül. — Mint gyereket egyszer elvittek egy szövődébe, ahol borzasztóan nagy por meg zaj volt, nekem mégis nagyon tetszett, ahogyan azok a gépek mozogtak. Már akkor azt mondtam az anyukámnak: szövőnő leszek. Erre azt felelte: Te tudod, fiam. Addig erősködtem, míg édesapám hozzásegített, hogy ide bekerüljek, mert akkor nem ment olyan egyszerűen. Minden szövőgyárra ki volt írva: „Munkásfelvétel nincs." — Vár egy kicsit, hogy visszataláljon élete fonalára. — Először két gépen dolgoztam, aztán négyen; nagyon szép damasztot szőttünk. A háború végén és közvetlenül utána sok kötszert is gyártottunk, tíz-tizenkét gépen dolgoztam egyszerre. Majd, amikor már valamelyest konszolidálódott a helyzet, ismét szőhettünk bársonyt, zsebkendőt, selymet, ágyneműanyagot. Különösen azután, hogy az egyszerű gépeket kicserélték jacquardra, amivel mintásat is szőhettünk. Minden szövőgépen van óra, arról olvassák le, ki hány métert gyártott, azután fizetnek. Minőségi szövőnő voltam; az volt a célom, hogy legyen inkább kevesebb a teljesítmény, de jó. En akkor is figyeltem a minőségre, amikor nem adtak másra, csak a magas százalékokra. A legnehezebb az volt, hogy az éjszakai műszak után alig aludhattam valamit; innen az édesapáméktól ugyanis elkerültünk a férjemmel társbérletbe, a Pázmány utcába, ahol a társbérlőnk két családja miatt nappal szinte le sem hunyhattam a szemem. — Végül sem bánta meg, hogy szövőnőnek ment? — Nem! — mondja kissé emeltebb hangon, több érzelemmel. — Először is azért nem, mert a munkám után megbecsültek. Másodszor pedig a pénz is kellett. Harmadszor meg azért, mert attól, hogy valami sok nehézséggel, fáradsággal jár, még lehet szép. Igaz, volt, aki nem bírta sokáig. Örülök, hogy én kitartottam. — Mikor lett sztahanovista? — Negyvenkilencben lettem élmunkás, ötvenben sztahanovista. Muszka Imrével, Horváth Edével, Pióker Ignáccal, Röder Bélával, Sőczey Sándorral, Loy Árpáddal, Pozsonyi Zoltánnal, Czukor Annával egy időben. — Később milyen kitüntetést kapott még? — Munka Érdemrendet, amit Nagyné, a miniszterasszony adott át. Majd nagy meglepetésemre a Parlamentben 1954-ben, a legelsők között, a Szocialista Munka Hőse kitüntetést. — Ezt miért? — Akkor voltak azok a fölajánlások, egyik szakmány versenyzett a másikkal. Elég jó szakmányban dolgoztam, majd mindannyiunknak volt már valamilyen kitüntetése. De kormánykitüntetést csak én kaptam. Egyrészt talán azért, mert brigádvezető is voltam, s a brigádom kiemelkedett az átlagból. 120-130 százalékot teljesítettünk, tizenkét-tizenhárom gépet hajtottunk egyszerre. De a döntő mégsem ez lehetett, hanem a minőség. Minden darab első-, másod- vagy harmadrendű minősítést kapott, s az elsőrendű után külön célprémiumot adtak. — Nemcsak ötvenhat után vezették be a minőségi célprémiumot? 6