Budapest, 1986. (24. évfolyam)

11. szám november - Földesi József: Szövőnő a címoldalról

— Nem, ötvenhat előtt is volt. Mindenesetre az ötvenhármas júniusi fordulat után már egészen biztosan létezett. Szóval, nagyon hajtottuk magunkat azért is, hogy ne csak a méterek után kapjuk meg a pénzt, hanem a minőség után is. Ez doppingolta az embert. — És a kitüntetést miért kapta? — Ha százalékban utói is értek mások, minőségben mindig én voltam az első. Hát talán ezért. Az ablakok tárva, harangszó szakítja meg a beszélgetésünket. Olyan szép, hogy megvárjuk, amíg véget ér. Amikor idejöttünk, kissé bosszankodtunk a nagy távolság miatt; most viszont azt gondolom: az itteni ózondús levegő, az egész környék áradó nyugalma jó pár évvel meghosszabbíthatja az itteni emberek életét. ni a magáéval. Sokan voltak ott a gyár vezetői közül, ők is kíváncsiak voltak erre a találkozásra. Mondták is a kolléganőim, hogy most mutassam meg, mit tudok. Schilling Győző, a mesterem megkérdezte: Marika, izgulsz? Mondtam, miért izguljak? Itt van a kezemben a tudás, nem a szép szememért kaptam a kitüntetéseket. A nagy zajtól beszélgetni ugyan nem lehetett, de azért a szovjet vendég szájáról leolvastam — mert mi szövők nagyon jól megértjük egymást ilyen némajátékkal is —, hogy azt mondja: Hárásó, ócseny hárásó. Ezután ő is odaállt dolgozni, akkor meg én mértem le az ő idejét. Később volt egy értekezlet, ahol szépen kicserélhettük a tapasztalatainkat. Akkor mondta a tolmácsnak, hogy gyors, ügyes, precíz vagyok, és különösen jó a munkabeosztásom. Úgyhogy meg lettem dicsérve, a nemcsak a szaktudás, a kivételes adottságok eredményezték a normák ötszáz meg ezerszázalékos túlteljesítését, hanem a jobb gép, a jobb szerszám, a folyamatos anyagellátás, a nagyszámú kisegítő személyzet, egyszóval az átlagosnál sokkal jobb feltételek. Ezt nem lehet elhallgatnunk. — Nem! Valóban — válaszolja elszomorodva. — Én is azt tartom, legyen bármiről is szó, emberhez méltó célhoz csak az egyenes út vezethet. Kissé kérdőn nézek rá, de most kivételesen nem néz vissza. Olyan, mintha nem is nekem, vagy nem is csak nekem, beszélne. — Tudja, én nem kételkedek abban, hogy velünk visszaéltek, hogy ránk hivatkozva levették a normát, csökkentették a fizetéseket, s ezért sokan meggyűlöltek — Soha nem felejtem el, hogy 54-ben, amikor ezt a kitüntetést kaptam, járt Magyarországon egy kolléganő, egy szövőnő a Szovjetunióból, aki ott ugyanazt a kitüntetést kapta, amit én. Ráadásul a gépe, a munkája is hasonló volt az enyémhez. Feltétlenül meg akart velem ismerkedni, ezért elhozták hozzánk a Pamutiparba. Úgy ismerkedett, hogy stopperórával lemérte minden mozdulatomat; fűztem, fészket fejtettem, végeztem a munkámat, miközben ő figyelt, és mért. Kíváncsi volt, hogyan dolgozom, mire mennyi időt fordítok. Nyilván össze akarta hasonlítaszakmányvezetőm, Kelemen János elvtárs is nagyon boldog volt. Nem mondhatta senki azt, hogy miért kapott ez kitüntetést, hisz nem is tud dolgozni! Eltűnődve ismétli meg kérdésemet? — Hogy a sztahanovista mozgalmat a mai eszemmel milyennek látom? Jó volt, hogy értékelték az ember munkáját, hogy nemcsak fizetést kaptunk, hanem fölnéztek ránk. Igaz, voltak irigyeim is, bár mindenki előtt ott volt a lehetőség. Igazán nem akarom megbántani az emlékeit, de azért elmondom: a magam tapasztalatából is tudom, hogy gyakran bennünket. Bár az igazat megvallva, a textiliparban nemigen tapasztaltam ezt: ott olyanok a műszaki, technikai adottságok, hogy nemigen lehet kivételezni. De azért ne essünk át a ló másik oldalára — jegesedik el a hangja —, s ne sározzuk be azokat, akik ezt a legkevésbé sem érdemlik. Mert a zömük igenis nagyon jól tudott dolgozni, becsületes, jó szándékú ember volt, s ha kellett is nekik a pénz, mégsem csak azért hajtottak fáradhatatlanul, magukat nem kímélve: hanem, mert valóban elhitték, hogy ezzel egy szebb, jobb világot építenek maguk kö-7