Budapest, 1986. (24. évfolyam)

10. szám október - TÉKA

téka Végh Antal novellájában (A boldogtalan ember) a munkásszállás ideiglenes lakójának Budapest az idegenséget jelenti, azt a várost, ahova még nem talált haza, mert „az ő igazi hazája az út, a vonat lett", ami időnként hazaviszi szamosháti falujába. Papp Györgynek bizalmatlanságig idegen ez a város, az emberei, akik neki csak megbízást adnak. Ebből az idegenségből csak egy valóság fölé emelt látomás szabadítja ki a túlvilágra — otthon, szülőfalujában. (Magvető) CSERTŐI OSZKÁR BALOGH EDGÁR Férfimunka A magyar irodalom erdélyi szárnya mindig bő termést hozott az emlékírásokból. A bukaresti Kriterion kiadó a 70-es években fehér fedelű sorozatában tucatnyi ritka művet adott ki. A búcsúzóban levő romániai magyar „nagy" írónemzedék tagjai is megalkották a magukét (például Nagy István, Kacsó Sándor többkötetes könyvei), de a 45 utáni korszakról — jóllehet, pár évtized már eltelt — elég keveset és hajdani leányregények illendőségével vallottak. Vagy mint Méliusz József tette: fiktiv helyszínekkel, álom és valóság mesteri keverésével elregényesítette. Balogh Edgár életének nyolcvanadik évében — az aratást bevégző gazda megkönnyebbedésével — kézbe vehette életírásának harmadik, minden bizonnyal neki is a legtöbb töprengést okozó kötetét. A Férfimunka az 1945—1955 közötti tizenegy esztendőt, benne az 1615 börtönnapot megörökítő könyv, melyet a Magvető Kiadó adott ki a Tények és tanúk című népszerű sorozatában. Egy lassan születő életrajzi trilógia egyenként megjelenő kötetei kiadásának is sajátos közép-kelet-európai históriája adódott. A csehszlovákiai Sarló mozgalmat bemutató Hét próba a budapesti Szépirodalmi Kiadónál látott napvilágot, az 1936 és 1944 közötti romániai és magyarországi ténykedéséről írt Szolgálatban a bukaresti Kriterionnál nyomattatott ki ez a kötet, melynek mondandójára és megfogalmazásaira éber várakozással figyelt a hazai olvasó, az úttörő szerepre gyakran vállalkozó Magvető kiadványa. Amidőn másodjára tartóztatták le Balogh Edgárt, arra a kérdésre: „miért van itt újra", úgy felelt, hogy „ha önöknek a valóság ismeretére újra szükségünk van, mint a párt régi katonája rendelkezésükre állok" (370. 1.). Mindhárom kötetből ez a mozgalomhoz való kötődés-tartozás dallama hallik ki legcsengőbben. Amit ebből a tizenegy évből alapos, részletes, olykor bő megírásra tart méltónak, az közösségi mondandója, a „romániai magyarság sorsmenetének" bemutatása. Szépírói szárnyalással mutatja be a Magyar Népi Szövetség létrejöttét, tevékenységének rohamos gyarapodását, azt, hogy dr. Petru Groza idején „a népi demokrácia... felcsillantotta a nemzeti kisebbség számára a nemzeti többséggel való közös hatalombirtoklás, a szó szoros értelmében vett egységes népuralom reményét". Nem sajnálta az utánajárást, tényekkel, az általa szerkesztett, korszakos jelentőségű Világosság című kolozsvári magyar napilap publikációival bizonyítja: hogyan állt a romániai magyarság túlnyomó többsége az ODA (Országos Demokrata Arcvonal) oldalára. Aztán eredményekről-visszalépésekről egyaránt képet rajzolva ismerteti 1947 idegtépő évét, a Magyar Népi Szövetség az évi áthangolását, majd 1948-ról szólva a Tájékoztató Iroda határozata nyomán lassú beszűlfítésüket. Az emlékirat második része felgyorsult drámaisággal íródott meg. Elmaradt a megígért nemzetiségi törvény, 1949-ben sorra tartóztatják le a Magyar Népi Szövetség vezetőit (Kurkó Gyárfás munkást, Csőgör Lajos orvost, Méliusz József írót), köztük, persze, a szerzőt is. Első letartóztatásakor a Magyar Népi Szövetségben végzett munkája volt a faggatás tárgya, aztán egy évvel később már a magyar ellenállási mozgalom befeketítése volt a cél. Balogh Edgár több mint kiemelkedő publicista, szépíró is. Mesteri vonásokkal rajzolt portrét — ez alkalommal is — Gróza Péterről vagy a Magyar Népi Szövetség egykori elnökéről, Kurkó Gyárfásról, aki vallatóira borította az asztalt, nem vonta vissza politikai koncepcióját, és csak 13 évi magánzárka után, súlyos szellemi károsultsággal, társai után kilenc évvel szabadult. (Nehéz kenyér című életregényét ajánlatos lenne a hazai olvasók kezébe is adni.) Beszéltem jeles újságíróval, aki megvallotta: publicisztikát és elvhűséget Balogh Edgár professzor elvtárstól tanult a kolozsvári Bolyai egyetemen. Ám ő nemcsak ott, de Prágában, Pozsonyban, Brassóban és Budapesten is, tehát egész életében a népek testvériségéért, a szocialista társadalom népegyenlőséget biztosító rendjéért írt, szervezett és tanított. Kötete is erről vall — elejétől végig. (Magvető) VARGA IMRE mmmmmmmmtmm^mmmmm VARGA SÁNDOR A magyar könyvkiadás és könyvkereskedelem 1945—1957 Ha tőlem függ, blickfangosabb címet adok Varga Sándor könyvének. A szakszerűség védelmében ez az egyébként igen szakszerű, de élvezetes mű ezzel valósággal „kizárta" magát a nagyobb érdeklődés köréből. Varga írása nemcsak a szakma két ágának, hanem közvetve az irodalomnak, irodalompolitikának, kulturális életünknek, bizonyos vetületben a társadalmi, politikai életünknek, a korszellemnek majdnem regénye, egy bizonyos rövid, de annál izgalmasabb szakaszában. Bár az utóbbi években gazdagodott irodalmunk a könyvkiadói és könyvkereskedői szakma néhány jeles képviselőjének — nagy műveltségű régi könyveseknek, Stemmer, Cserépfalvi, Kőműves és mások — visszaemlékező, értékes könyveivel, tanulmányaival, amelyek szükségszerűen sok szakmatörténeti adatot is tartalmaznak (készülő műről, Kende Sándor könyvéről is hallottunk), mégis, Varga Sándor munkája, tudtommal az első, nagy igényű összefoglalás, ami, íme, könyv alakban meg is jelent. A szerzőnek aligha volt könnyű munkája, mert a forrásanyagok hiányos voltát személyes, magnetofonos adatfelvételekkel is pótolnia kellett. Hatalmas adatgyűjtő munkájának eredménye ez a tizenkét-tizenhárom évet átfogó, világos szerkezetű, hitelesen dokumentált 425 oldalas munka, amely a könyvszakma eseménytörténeti sorrendjét tárja fel. Viharos történet ez, hiszen csak az átszervezések száma — két tucat — is szinte hihetetlen. Azt írtam: a szakmán túl a kor története is ez a könyv. Mily sokat mond az inflációs időről az az apróság, hogy az egyik könyvesbolt árcéduláin ez szerepelt: „Egy könyv ára negyed kiló cseresznye, fél kiló sóska, egy doboz gyufa." Vagy az írói sorsról az, hogy „az írói honorárium egyenes függvénye volt az eladott könyvek mennyiségének, az írói nyomor forrása lett." Ki tudja ma már, hogy melyek voltak a felszabadult ország első könyvei? Az első megrendelt, az első megjelent, s az, melynek teljes kézirata elsőként íródott? A válaszok a száraz adatoknál hitelesebben idézik az első hetek vérbő valóságát. Például Vas Zoltán „önkényeskedésének" epizódjával az első megrendelt könyv nyomdai árvitája kapcsán. Más helyen a kiadványok engedélyezésének visszásságai vallanak a korról, a hangoztatott elvek és az elvtelen gyakorlat írói gerincet és egzisztenciát törő voltáról. Egy példa: hozzájárultak Pap Károly Azareljének kiadásához azzal, hogy „a kritika feladata lesz Pap Károly értékét kellő mértékre leszállítani." — Tudjuk, hogy az akkori kritika ezek után megtette a kötelességét. Varga Sándor könyvében megtaláljuk a hírhedt selejtlistabotrány elfogulatlan, részletes, időrendi feltárását is. Feltár, de nem vág utólag sebeket, ha a tények nem kényszerítik, tapintatosan nem említ neveket. Elemezve, hitelesen beszél az írók és lektorok akkori mélységesen ellentmondó viszonyáról, a hamis tételről: „a lektoron van az állami felelősség." Még egyetlen példa ebből a gazdag könyvből! Külön fejezetben tárgyalja az 1956. szeptember 13-án kezdődött kiadói konferenciát, annak „izzó hőfokot" elérő vitáját. Magam is ott voltam, és emlékezem mind a vita atmoszférájára, mind Nagy Péter itt is idézett, az esemény előtt a Művelt Népben megjelent s akkor már nemcsak a szakmánkra utaló soraira: „Túl sok mindent utasítottunk el magunktól ezekben az években kapitalista módszer címszó alatt, ami pusztán a kapitalizmusban kialakult modern élet magától értetődő parancsa volt." Varga Sándor világos, tárgyilagos stílusú, szakszerű, tudományos művet írt. Függelékében adja az első magyar kiadói konferencia határozatait, gazdag forrás- és jegyzetanyagot, gondos időrendi és névmutatót. CSERTŐI OSZKÁR 46