Budapest, 1986. (24. évfolyam)

10. szám október - Fejes Endre: Levél a rokonnak

LEGSZŰKEBB HAZÁM — A jövő héten meglátogatlak benneteket — néztél rám szeretettel. — Tervem van veled, fiam. Aztán — mint ez a mai napig is szokásod — keményen megszorítottad a kezemet, és visszamentél. A lányt fecsegő természettel áldotta meg a sors, s míg a süteményeket a papírra rendezgette, megtudtam, hogy egy gyümölcsnagykereskedő lányával ma volt az esküvőd, és családi házat kaptál Megyeren. Anya az ágyban majszolgatta a süteményt, és izgatottan nevetgélt. — És azt mondta, hogy csókoltat...? Biztosan elhozza a feleségét... Csak tudnám, melyik napon jönnek. Lecsót főzök neki, azt nagyon szereti... És hajnalban, mikor munkába indultam, felkönyökölt az ágyban. — Én tudom, mi a terve — mondta boldogan. — Házmesterséget szerez! Megjavítod a vízcsapokat a lakóknak, meg a villanyt is. Lakbér, világítás ingyen lesz, és a kapupénzből kijön a koszt. Ez a terve, tudom biztosan... De nem ez volt a terved, Rokon. Sok- BUSHES # lÉP i kai merészebb lehetőséget terveztél a számomra, olyant, amire anyám gondolni sem mert, és nekem sem jutott volna eszembe nélküled soha. Most, mikor így kotorászom, pergetem ujjaim között az emlékeket, bevallom, szép napok születtek akkor számomra. Te, ígéretedhez híven, rövid időn belül meglátogattál bennünket. Egyedül jöttél, mert a feleséged az üzletet vezette, és anya ott tartott lecsóra. Késő délután volt már, mikor lekísértelek, és a Hauercukrászdában leültünk beszélgetni. Emlékszem, konyakot rendeltél, és míg hallgattalak, a cigarettafüstben kirajzolódott eljövendő sorsom. — ...Holnap este eljössz velünk az Alpesi Faluba. Öltözz fel, borotválkozz meg, köss nyakkendőt. Légy figyelmes, okos... Egy lányt mutatunk be neked, már tudnak rólad. Az apja gazdag textiles az Anker közben... Hitler mozgolódik, zsidótörvény... Iparos emberé a jövő... Műhely, pár gép, és mellé valaki, aki bánni is tud velük... Kedves légy, fiam, a kezedben a jövőd... Egész éjjel nem aludtam. Kezembe adtad a jövőmet, és leírom őszintén — remegtem, hogy eleresztem. Műhely, gépek... Lakást veszek, háromszobásat... Nem. Pest környékén családi házat... Meg motorbiciklit... Precíziós műszereket csinálok. Feszmérőket, pirométereket, abból most rengeteg kell... Elhozom a gyárból Szabó Paját meg Ney Karcsit... Meg a Zimonyit... Azok ráverik a melót, ha pénzt látnak. Lehet, hogy a lány csúnya... Anya szereti majd... Ő mindenkit szeret... A lány szép volt. Mikor bemutatkoztam, hosszan, figyelmesen megnézett, ahogy kiállított tárgyakkal teszik, és én ettől zavarba jöttem. — Menjetek táncolni — szólaltál meg mosolyogva, hogy átsegíts a nehezén, és kedvesen a lány felé toltál. — Nem tudok — pirultam el, és elátkoztam a műhelyt, a gépeket és azt a percet is, amikor idejöttem. Akkor az apja felém fordulva nevetett. — Na, ülj csak ide, fiam, te az én emberem vagy! Barátságos ember volt, azon az estén megszerettem. Beszélt velem a munkámról, és én részletesen elmondtam, mint készülnek a különböző műszerek, milyen gépek szükségesek, hogyan lehet anyagot megtakarítani, és ő jegyzetelt, számolt, bólogatott. Én szívesen beszéltem volna egész este csak vele, de a felesége felénk csörgött a vastag karperecekkel. — No, Jenő, ha nem hagyjátok abba, én bizony isten hazamegyek! Mi ijedten néztünk föl, és jövendő apósom gyorsan zsebre dugta a noteszát. Az asszony festett szája szétnyílt, és nedvesen előcsillant a foga. — Nem szabad ilyen udvariatlannak lenni, fiatalember — szólt mély hangon. — Unatkoznak az asszonyok... Félénken néztem kibuggyanó keblét és csupasz vállát a nyári ruhában, és nem mertem szólni. Te megint a segítségemre voltál, Rokon. Bort töltöttél a poharakba, és jókedvűen kacagtál. — Igyunk a szép asszonyokra és az Istenre, aki a mi gyönyörűségünkre teremtette őket! Mindenki koccintott, aztán az asszony cigarettára gyújtott, unottan kérdezte tőlem. — Mostanában miket olvas? Mintha ma látnám az arcodat, Rokon, amint összevillant ijedt tekinteted a feleségeddel. Aztán feszült, szégyenkező zavarral figyeltetek. Valami langyos bizsergés áradt szét az ereimben, és úgy tettem, mint az ügyes kártyás, aki jó lapokat tart a kezében, de arcának egyetlen rezdülésével sem árulkodik róla. — Epiktétoszt — mondtam. — A sztoikus filozófiát nem árt korunkban forgatni. Talán hasznát vehetjük. Ön nem így találja?... Bólogattatok valamennyien, bölcs mosolyt öltve, és az asszony rám bámult. — Nézzétek csak, a végén kiderül, hogy a mi műszerészünk valami filozófus. Ekkor a lány megszólalt. — Jöjjön, sétálunk egyet az Angol Parkban. Ismerkedjünk egymással, hátha lesz belőle valami... Ezen aztán az egész társaság derült. A kuglipálya mellett leültünk a padra, és bámultuk az embereket. A lány elpöccintette a cigarettáját, parazsa izzó ívet húzott. — Epiktétosz — mosolygott a hangja. — Zavarba hozta őket... Apám álmában is az egyszeregyet mondja, anyám... ő az Új Magazint olvassa a szeretőjével. Rám nézett hosszan, fürkészően. Arcára a transzparens zöld fényt hintett, a szeme világított, mint a macskáé. — Magának van szeretője? — kérdezte. — Nem... nincsen — mosolyogtam rá. — Jöjjön! — állt föl hirtelen. — Szöktessen meg, vigyen a tóra csónakázni. Kisétáltunk a Ligetbe, majd a rövid mólónál a csónakba segítettem. Lassan mártogattam a lapátokat, és mikor elsiklott mellettünk a híd pillére, megszólalt. — Látja: holdfény, romantika... Üzleteket kötnek, hazudnak, csalnak, fegyvert csörgetnek... Most semmi nincs, csak csönd és csönd... Mellettünk ladik úszott el, csókolózó utasait a hold ezüst ábrázata megcsodálta. — A szentek pillanatai — mosolygott a lány, és lehunyta a szemét. Akkor előrehajoltam, és először éreztem a csók ízét. Kézen fogva egymást, mint akik álomban járnak, mentünk vissza a sötét fák alatt, és a bolondos nyári szél meghajtotta előttünk a lombokat. Szép napok jöttek, Rokon, ezt most megköszönöm Neked. Megbolondított az első szerelem, és ebédidőben a satupadra álltam. — „Rád gondolok, ha a nap fényét füröszti a tengerár" — szavaltam a fiúknak, és ők olajos ábrázatukkal nevettek rajtam, de nem haragudtam érte, mert minden olyan szép volt. Anyám a szomszédokhoz járt dicsekedni a szerencsénkkel, és márvány sírkövet álmodott apának. A lány a Thököly út tíz szám alatt lakott a szüleivel, gazdagon berendezett, ötszobás lakásban. Én mindennap, munka után hozzájuk siettem, és ők családtagként bántak velem. Egy nyári vasárnap bérautóval kirándultunk a Velencei-tóhoz. Lubickoltunk a langyos vízben, és a kerti vendéglő asztalába belevéstem a lány nevét. — Nem csinálunk nagy fölhajtást — törölte szalvétával száját az ember. — Csak a szűk családi kört hívjuk meg. A jövő héten házasodtok, gyerekek. 36