Budapest, 1986. (24. évfolyam)

10. szám október - Fejes Endre: Levél a rokonnak

Szalmakalapját a homlokára tolta, és megcsókolt bennünket. És akkor a szülők előtt én is megcsókoltam a lányt. Jövendő apósom akkor elmondta, hogy a Cserhát utcában kibérelt egy betonozott pincehelyiséget, és a gépek vásárlásánál szeretné, ha én is ott lennék. Én bólogattam, de a lányt néztem, barnára sült arcából világító zöld szemét, és, Te Rokon, én olyan boldog voltam, hogy most, amikor ezeket a sorokat írom, most sem találok jelzőt rá. Hogy a házasságból nem lett semmi, igazán apró véletlenen múlt, ahogy Te akkor ingerülten mondtad: az én ostobaságomon. De azért leírom a történetét, talán ma már másként ítélkezel. Másnap akkora csokor virágot vásároltam, mint egy kocsikerék. A lány nem volt otthon, az anyjával kiültünk az erkélyre beszélgetni. Már alkonyodott, amikor a kőpárkányon sorakozó muskátlik között megláttam őt egy kétszemélyes sportkocsiban. A sarkon álltak meg, a járda mellett. A sötétkék ruhás, csinos repülőtiszt, aki az autót vezette, kezet csókolt neki, és a lány a fal mellett sietős léptekkel elindult. Mikor kilépett hozzánk az erkélyre, kipirultán nevetett és megcsókolt. — Régen itt vagy? Én fölálltam a nádszékről, úgy kérdeztem. — Hol voltál? — Fent az ötödik emeleten. Mártánál tanultunk — válaszolta, mert kereskedelmi érettségire készült. Nyitott tenyérrel ütöttem pofon. Olyat csattant, hogy a selyempincsi fölriadt, és álmosan áttotyogott a szobába. Látod, Rokon, ilyen apróságon múlott, hogy nem lettem kizsákmányoló. Anyám nem sokáig búsult, mert a halál elszólította. Abban az időben rákaptam az italra, noha Te többször figyelmeztettél, hogy ez ostobaság. Aztán levetted rólam segítő kezedet, és hosszú ideig nem találkoztunk... Emlékszem, ezerkilencszáznegyvenöt tavaszán, egy verőfényes délelőtt megláttuk egymást a Nemzeti Színház előtt. Öleltél, csókoltál, mint akkor az emberek a rég nem látottakkal tették, és a Keszeynél leültünk egy pohár borra. — Nem tudni, fiam, milyen világ jön, de okos ember óvatos... Most kell gyűjteni — kacsintottál rám, de ez engem nem érdekelt. Én tengerekről álmodtam, nagy, kék hegyekről, örök napsütésről. Akkor gyümölcsfelvásárlással foglalkoztatok, utaztad a vidéket. Este meglátogattalak benneteket. A feleséged halk volt és udvarias, mint régen, és aranyban meg dollárban számoltátok a cseresznye meg a karalábé napi árfolyamát. Te a távolabbi terveidről beszéltél, úgy emlékszem, háromtonnás teherautót akartál vásárolni, és engem szerettél volna rá sofőrnek. — Nem, ne számíts rám — mondtam akkor Neked. — Holnap a Tisza Kálmán térről a fiúk átszöknek a határon. Velük megyek... Tízdollárost adtál nekem búcsúzóul, és megszorítottad a kezemet. Én, Rokon, beutaztam egész Európát. Voltam szemetes Münchenben, Belgiumban bányász, és Velencében is a két kezem tartott el. Zsákoltam hajón, mosogattam tányérokat, és ragasztottam gumikabátokat Párizsban. Sok mindent csináltam, míg ezerkilencszáznegyvennyolc tavaszán a rue de Berryben, a követség lehúzható ablakánál azt mondtuk mi öten a Tisza Kálmán térről: „Kérem szépen, haza akarunk menni." Furcsa betegség a honvágy, Rokon. Az ember nyugodtan ül a bisztró teraszán, bámulja a Rivoli forgalmát, mikor az egyik fiú megszólal. — Te, Pesten a srácok már kint fürdőnek a Holt-Dunán... — Hadd fürödjenek! — förmed rá a többi, aztán belebámulnak a poharakba. És mikor a magyar vagont megláttuk, nem csodálkoztam, hogy egyikünk végigcsókolta a feliratot: MÁV HUNGÁRIA Már három hete voltam itthon, mikor a Boráros téren szembetalálkoztunk, és elfordítottátok a fejeteket. Csodálkozva bámultam utánatok. Feleséged igen egyszerűen volt öltözve, Te nyakkendő nélkül, kopott ballonban, és nagy, hullámos hajad helyén tüskefrizura virított. De hát akkor én még ezt nem értettem. Teltek az esztendők, és őszintén szólva, Rokon, azt is elfelejtettem, hogy a világon vagytok. A Mechanikában dolgoztam, a Déry utcában albérletben laktam, udvaroltam a lányoknak, és ha jó hónapom volt, hát megittam egy-két liter bort. Fél éve annak, hogy az éjjel-nappal közértben éppen cigarettát vásároltam, mikor megfogtad a karomat. Meglepődtem, és mikor megcsókoltál, meg is hatódtam, mert én szerettelek Téged. — Elkerülsz bennünket! — korholtál, míg karonfogva baktattunk a lámpafényes Körúton. — Pedig tudtommal nem vagyunk haragban. A Rákóczi térnél elbúcsúztam tőled, és megígértem, hogy másnap este meglátogatlak benneteket. Akkor, szokásod szerint, keményen kezet szorítottál velem. A csengetésre Te nyitottál ajtót és megcsókoltál, utoljára. De akkor, ott a barátságos előszobában még ezt nem tudtuk. A lakásodban, enyhén szólva, meglepődtem. A zongora fölött vezető politikusok kerámia plakettjei néztek rám, az íróasztalon Sztálin nagy mellszobra gipszből, és mindenütt, szerte a szobában ideológiai könyvek. Te álltál a vastag perzsaszőnyegen, kezedben a Szabad Néppel, teljes vértezet ben, kihívó tekintettel, a vitára kész harcos testtartásával, és figyeltél éberen. És akkor megláttam a fotel mellett, a parkettán heverni a XX. kongresszusról kiadott brosúrát. Ó, Te Rokon elvtárs, csókok atyamestere, te okos, te óvatos, te... Bocsáss meg, hogy elnevettem magam, belátom, neveletlenség volt. Később a feleséged megjött és hideg vacsorát tálalt. Halk volt, udvarias, és szelíd mosollyal ilyeneket mondott: — De szép lehet esztergályozni... Olyannak képzelem, ahogy reggel a géphez állsz, mint a menyasszonyt, akit oltár elé vezetnek... — Nyavalyát — mondtam gyorsan, mert attól tartottam, hogy megtapsoltok. — Hajnalban agyontaposnak a villamoson, az öltöző hideg, mint a jégverem, aztán veszekedés a részlegvezetővel, a szerszámkiadóval, anyagmozgatóval. Szóval, ez a menyasszony-história nem stimmel egészen... Akkor megláttam az arcodon: bánod, mint a kutya, aki hatot kölykezett, hogy beengedtél otthonodba. És szót kértél, Rokon elvtárs. — Gyorsan felejtesz, hogy éltünk azelőtt... A szocializmusba nem lehet kényelmes luxusvonaton utazni. Azért küzdenünk kell, fiam. És néztetek rám, és én lehajtottam a fejemet. Elmondtad, hogy kereskedelmi vonalon dolgozol mint osztályvezető. A feleséged valahol a Szövosznál adminsztrátor, és most hathónapos iskolába jár. Azt hiszem, nem történt volna semmi baj, ha a szomszédból nem toppant volna be a házbizalmi. — Az unokaöcsém — mutattál be, és szerényen hozzátetted — sztahanovista esztergályos. Te, Rokon, olyan szépen néztél rám, hogy én erre nem szóltam semmit. A házbizalmi vasmunkás volt, és perceken belül már benne voltunk a szakmai vitában. Sajnos, nem voltam elég politikus, elragadott a vita heve, és a tragikus mondatot így kezdtem: — Ide hallgasson, szakikám! Én Párizsban dolgoztam egy padon... Elsápadtatok. A szaki nem vette észre, mert noszogatott. — Na, mi volt azzal a paddal? De ti, mint a nyúl, ha váratlanul reflektorfénybe kerül, dermedten bámultatok rám, és én akkor úgy megsajnáltalak benneteket, hogy a karórámra nézve, sebesen elbúcsúztam. Az ajtóig kísértél, Rokon elvtárs, de én úgy siettem, hogy nem tudtunk kezet fogni. De látod, milyen furcsa az élet. Vihar támadt, korhadt gyökerű fákat szakított, tótágast buktak a rikoltozó reklámoszlopok, és fütyült, káderezett az októberi szél. Tegnap hallottam: Párizsban vagytok. Nos, Rokon elvtárs, most, mielőtt örökre elbúcsúzom Tőled, és megköszönöm mindazt, amit értem tettél, szeretném rendezni az adósságomat. Te adtál egyszer tíz dollárt világ körüli utazásomhoz. Ennek fejében címet kapsz tőlem. Eredj el a rue de Jeuner 84-be, s hivatkozz rám bátran, abban a műhelyben sok pénzt kerestem. Meglátod, monsieur Chachignon derék ember, markold meg nyugodtan a vasalót, dolgozhatsz nála hetenként száz órát is. Ha pedig ittfelejtett olvasmányaidat kérnéd, én — für alle Fälle — velük.együtt az Üdvhadsereg címét is készségesen utánad küldöm. És annak reményében, hogy kvittek vagyunk, őszinte szívvel kívánok sok szerencsét az új élethez. 37