Budapest, 1986. (24. évfolyam)

9. szám szeptember - Müller Tibor: „Szállodaszámla”

„SZÁLLODASZÁMLA4 4 robban a szállodai szobájukban, vagy az áruházban, ahol ajándékot vásárolnak. Ha úgy vélik, hogy egy derűs, jókedvű országba látogatnak, ahol barátsággal fogadják őket, és a legnagyobb baj az, hogy idő előtt elfogy a pénzük — nos, ehhez béke és biztonság kell. Kétségtelen, hogy az utóbbi esztendőben egyik baj a másik után ért bennünket, aminek következtében érezhetően megcsappant az utazási kedv. Én mégis derűlátó vagyok. A szálloda, ha jól csinálják, mindig üzlet volt. Tehát erről a témáról kell beszélnünk Budapesten. Ezen a ponton kapcsolódott a beszélgetésbe Jens Peter Lund, az International Hotel Association elnöke, aki a szervezet intézőbizottságának a kongresszust előkészítő tárgyalására érkezett Párizsba. Mr. Feneion már csaknem két évtizede áll a mintegy harminc alkalmazottat számláló iroda élén, hivatásos tisztviselője az IHA-nak, aki tanult hivatását illetően valamikor ügyvéd volt. Lund urat csak két esztendeje választották meg nagy többséggel a Nemzetközi Szálloda Szövetség elnökének. Professzionista szállodás. Koppenhágában egy szép és jövedelmező hotel tulajdonosa. — Több mint tíz éve, 1975-ben jártam először Magyarországon. És azóta éppen hétszer voltam az ön hazájában. Jószerivel tiszteletbeli magyarnak is tarthatnak. Azzal hízelgek magamnak, hogy jól ismerem a magyar, mindenekelőtt a budapesti szállodákat. Legalább háromszáz kollégával találkoztam, beszélgettem egy évtized alatt. Saját tapasztalatból tudom tehá.t, mennyit fejlődött ez az iparág az önök fővárosában. Nemcsak azt láthattam, hogyan épültek föl egymás után az új létesítmények, de annak is szemtanúja voltam, miként tárult — képletesen szólva — egyre tágabbra az ország kapuja a vendégek előtt. Hogy ez mennyire jó üzlet, mennyi pénzt és barátot szerzett Magyarországnak, azt nem nekem kell megmondanom. Nyilván vannak erre konkrét adatok, amelyekhez ön könnyen hozzáférhet. De ami az imént feltett kérdést illeti, hadd tegyek Fénelon úr véleményéhez én is egykét dolgot. Tudja, a földgolyó nagyon összezsugorodott. Eltűntek a nagy távolságok, nincsenek megközelíthetetlen pontjai a világnak. Mindent tudunk egymásról, azonnali részesei vagyunk az eseményeknek, történjenek azok Fokvárosban vagy Reykjavíkban. Kedden lezajlik egy bombamerénylet, elrabolnak egy gazdag embert, a tüntetők közé lőnek a rendőrök, csütörtökön már kevesebb a vendég a szállodákban, hiszen szerdán úgy határozott a vendég, hogy mégsem utazik, hátha baj éri. A nemzetközi turizmus és benne természetesen mi, szállodások, jobban jelezzük a politikai atmoszféra változásait, a nemzetközi közérzet legkisebb rezdülését is, mint a legfinomabb barométer a légköri ingadozásokat. Aztán gondolja csak el, most kezet fogunk itt, Párizsban, a Hotel Concorde-Louvre halljában, ön fölül az Orly repülőtéren egy Concorde repülőgépre és valamivel több mint három óra múlva New Yorkban van. Vagyis szomszéd az egész világ. Azt hiszem, ezért alakult úgy, hogy ma már az egyik legfontosabb iparág a miénk. Eléri az acélgyártás rangját. Az utóbbi évtizedekben egy új, egy modern népvándorlás korát éljük. Fölkerekedett a világ, aki tehette — és sokan tehették, nemcsak a vastagpénzű emberek —, elindult látni, megnézni. A turizmus soha nem látott fejlődésnek indult, gombamód nőttek ki a földből a szállodák, épültek utak, sűrűsödtek repülőjáratok, fejlődött a szervizszolgálat. Ez rengeteg emberi munkát, új munkahelyet, kereseti lehetőséget teremtett. Ha pedig végiggondolja, hogy abban a gazdasági represszióban mit jelent az idegenforgalom mindig munkaerőigényes növekedése, belátja, miért hiszek én is abban, hogy közös érdekünk felülkerekedni az erőszakon, nyugodttá tenni a turistákat. Éppen úgy, ahogyan ezt önök tették. Mert ugye, nem tartja hízelgésnek a megállapítást, ilyen szempontból irigylésre méltó helyzetben vannak. Budapesten még nem találkoztam emberrel, aki féltette volna a testi épségét, vacogva ment volna este az utcára, tartott volna attól, hogy váltságdíjat követelnek majd érte. Nekem elhiheti: nagy dolog. — A budapesti konferencia, mint tavaly Buenos Airesben is, a praktikus, napi teendőkön, időszerű szervezeti kérdéseken, pénzügyi témákon kívül, feltehetően prognózist is ad. Ön szerint mi lesz ennek a lényege? — A jövő a múlt tapasztalatain alapszik. Ez az egyetlen értelmes, járható út. Az én megítélésem szerint a turistaipar a következő időszakban is mértékletes növekedésre számíthat. Növekszik azoknak a tábora, akik szeretnének utazni, világot látni. És most ne a gazdag emberekre gondoljon, hanem a középrétegre, arra, amelyiknek például az egy-, kétcsillagos szállodák jelentik a megfizethető szálláshelyet, és amiből — amennyire én tudom — önöknek is kevés van. Tehát az idegenforgalom fejlődését elsősorban a nemzetközi politikai és gazdasági helyzet alakíthatja a jövőben. Nekem sok közgazdász barátom van. Ők is mértéktartóan optimisták. Ez biztató előrejelzés. Nincs más választásom, mint ebben hinni. — Végül: milyen konkrét eredményeket vár a budapesti konferenciától? — Nem várom, tudom, hogy ez a találkozó formájában és tartalmában is méltó lesz az évfordulóhoz. Jegyezni fogják az IHA történetében. Ismerem azt a munkát, amit a konferencia megrendezésében a magyar kollégák, az önök nemzeti szövetsége végzett. És mert ismerem, tisztelem is. Somogyi Jenő, a Pannónia Szálloda- és Vendéglátóipari Vállalat vezérigazgatója egyben a Magyar Szálloda Szövetség elnöke is. — Az előbbi munka. Az utóbbi...? — Az is munka. Ha más természetű is. Társadalmi feladat elsősorban. Színesebb, látványosabb, sok reprezentatív megbízatással, utazással és kevesebb fárasztó adminisztratív tevékenységgel. — Tulajdonképpen miért kellett a magyar szállodáknak szövetségbe tömörülniük? — Minden olyan országban, ahol jelentős az idegenforgalom, a szállodaipar, szükség van bizonyos belső egység, együttműködés, elvek, értékek, fokozatok kialakítására. Hozzátéve, hogy csak így lehettünk tagja az IHA-nak, ami a világgal való szakmai kapcsolatok lehetőségét kínálta. — Hogyan értékeli a nemzetközi szervezetben való részvételünket? — Sosem voltunk óriások. Hagyományainkat, szállodakultúránkat, szakembereink tudását azonban mindig értékelte a világ. Nincs ez másképp most sem, amikor pedig a financiális képességek minden mást megelőznek. Azért a tradíció, a nemzeti karakter, a kínálat egyedi jellege a mi szakmánknak mindig értékjelzője volt. Nem állunk rosszul. — A mi nemzeti szövetségünk, és ennek képviseletében személy szerint ön is, résztvevője az IHA szakmai képzési bizottságának. Ez csupán egy reprezentatív megjelenés, vagy valami alkalmassá teszi a magyar szállodaszakmát erre? — Azt mindenki tudja, hogy nem vagyunk idegenforgalmi nagyhatalom. Azt azonban tán kevesebben, hogy szakmai hírünk — szerénytelenség nélkül mondhatom —, hozzáértésünk évszázadok hagyományain épül, s néhány év megtorpanása után, fejlődik. Kevés olyan ország van, ahol a szálloda- és vendéglátóipar ilyen alapos, háromfokozatú képzési rendszert mondhat a magáénak, mint Magyarország. Nálunk van tanulóképzés, szakközépiskola és van felsőfokú oktatás, amely igen sokirányú területre ad jogosítványt, diplomát. Nálunk a családoknál mindig örömet jelentett a vendég. Egy olyan országban, ahol az asszonyok szeretnek a tűzhely mellett gondolkozni, kísérletezni, új zamatokat fölfedezni, már csak hozzá kellett adni a szaktudást, ami iparrá fejlesztette ezt a szeretetet. Aztán ne felejtse el, hogy Budapesten nyílt, biztonságos a légkör, tele vannak a kirakatok, változatos az időjárás, vagyis minden adottság megvan ahhoz, hogy szívesen jöjjenek ide az idegenek. — A szállodai kiszolgálásért, legyen az bármilyen udvarias, előzékeny, a szállodai szobáért, mégha kényelmes, elfogadható áron adják is, nem utazik ide senki. Ha dolga van, vagy csábító program várja nálunk, eljön, és akkor már lényeges, hogy mit tud nyújtani ez az iparág. Azt gondolom, a szállodaszakmának több pénzt, szellemi energiát kellene kockáztatnia más területeken, hogy önmaga is nagyobb hasznot termeljen. — így is van, meg nem is. Azért a ma-8