Budapest, 1986. (24. évfolyam)

9. szám szeptember - Jávor Ottó: Budavári tedeum

BUDA VARI TEDEUM utárok vitték a hírt: Buda felszabadult. Szétpattantak Európa szívén a rémület abroncsai. Zúgtak a harangok a Szent Péter bazilikában, a Szent Márk székesegyházban, hangjuk szétfutott Velence csipkepalotái között, a Stephansdomban, a völgyekből kifehérlő, kis bajor templomokban, Pozsonyban, Esztergomban, Buda lerogyott falai alatt zengett az ének: Te Deum laudamus... 1686. szeptember 2-án aranytrombitából fújták a takarodót, és a Nyulak szigetének, a Margitszigetnek a fái alatt lévő katonakórház sátraiban az összeégett, megvakult, megcsonkított haldoklók még egyszer fölemelték fejüket: hát nem volt hiába. A heroizmus, a tett nagysága és távlata, hogy itt a civilizált világ aratott — bár véres és sok mocskot is fölverő — győzelmet egy emberibb rend és élet reményében, ez a „hát nem volt hiába" kifejezésbe tömörített öröm és büszkeség töltötte el a házak közt részegen tántorgó, vagy fosztogató, vagy nagylelkűen nemes katonákat. Ez az érzés élt tovább, ez adott ihletet Kodály Zoltánnak nagy művéhez, ez ösztönzi napjaink kutatóit a múltról készült kép még hűbb kialakítására, hogy kamatoztatni lehessen korántsem ünnepváró korunkban a régi diadalt. Ezért foglalkozott lapunk nyolc hónapon át — ilyen terjedelemben és részletességgel tudtunkkal egyedül az országban — minden számban több írással történelmünknek ezzel a Mohács utáni tragikusan szép korszakával, a magyarországi török uralommal, világgal. Mert a nemzet testét érő csapások tovább fájó hegeire elkél ugyan a diadalról szóló vezércikkek balzsama, de jóval fontosabb és hasznosabb a korszak tanulságainak okos összegezése, a visszapillantás, a látószöget nem a honi, hanem az európai szemmértékhez igazítva, tágítva. Buda felszabadítása európai ügy volt. Még akkor is az, ha a megtámadott népeknek, ahogy a magyarságnak is, ritkán volt alkalmuk élvezni a tőlük nyugatra lévő országok támogatását. Itt az európai s a vele összeforrott magyar szellemiség védte a maga függetlenségét, társadalmi és politikai berendezését — és mindazt, amit e két szó takar — egy, a rabszolgaságot fenntartó, diktatórikus, kultúrájában idegen, a hódításait világnézetével, vallásával igazolni akaró, retrográd hatalomtól. Európa ekkor kezdte levetkőzni a régi, feudális gönceit, s az abszolutizmus köpenye alól már ki-kilátszott az alakuló új, a polgári rend. Ez pedig előre tekintett, s nem tűrte, hogy hátba támadják. Saját biztonságuk, fejlődésük, gazdasági és politikai érdekük miatt fogtak össze a nyugati hatalmak a politikai sakkjátszma folyamán hol szövetséges, hol semleges, hol hadban álló, de mindig ellenségesnek tekintett török ellen. A harmincéves háborúban letarolt, az új hatalmi vetélkedésben megosztott kontinensen nem volt könnyű létrehozni a felszabadító háború feltételeit. S bár a vallási indok már korántsem játszott akkora szerepet, mint pár száz évvel korábban, mégis a bankár-, de éppúgy katonapápának nevezhető XI. Ince — joggal áll szobra a Várban — diplomáciai ügyessége és óriási anyagi támogatása kellett az összefogáshoz, ahhoz, hogy Bécs után Buda is fölszabaduljon. A jobbra vágyók, az önzetlenek mind ott voltak a falak alatt. Spanyol önkéntesek, angol lordok, francia márkik harcoltak Lotharingiai Károly táborában, és ne feledjük a legderekabbakat: a brandenburgiakat és a bajorokat. Ott volt Miksa Emánuel, Badeni Lajos, veszekedtek és intrikáltak, szaporítva a felesleges áldozatok számát, és helytálltak. Irtózatos áldozatok árán. Mert nemcsak Rilke kornétása ugratott be a szökőkút sugaraként csillogó szablyák közé, nemcsak a Salzburg környéki kastélyokban gyújtottak gyertyát a soha vissza nem térő férfiak képe alatt az őszi alkonyatban, fél Európa ujjongott és gyászolt. Morva parasztházakban még most is hallik a dal: ,,Édesanyák, lányok könnye árad, / Siratják a halott katonákat. " Buda visszafoglalása ugyanakkor magyar ügy volt. Ezt, bár természetesnek látszik, mégis hangsúlyozni kell. Mert Buda nemcsak az ország fővárosát, az Árpádok, Anjouk, Mátyás király dicsőségét jelentette, hanem 150 év pusztító harcát, minden megalázó keservét, egyúttal ennek a nehéz történelmi korszaknak a lezárását. Hogy mennyiben vette ki részét a magyarság ebből az európai és magyar ügyből? Illyés Gyula leírja, mint vitatkoztak a két világháború között a diákok egy párizsi kocsmában arról: ki mentette meg Európát a töröktől. A görögök, az albánok, bulgárok, horvátok, a lengyelek, az olaszok, a németek már-már egymásnak ugorva követelték maguknak a dicsőséget. Illyés szóhoz sem jutott a hangzavarban, amikor megszólalt mellette egy hosszú lábú svéd lány: hagyjuk ezt a balkáni veszekedést, hát csak világos, hogy mi, svédek mentettük meg Európát! Az érdemet meg lehet osztani, de kisajátítani nem. Mégis eszünkbejut, hogy itt állt meg a hódítás, nálunk húzódott a „frontvonal" százötven évig, hogy a végváriak pénz és élelem nélkül szakadatlan harcban... hogy a Rákóczi-féle szabadságharc utánra 1500 és 1720 között több millióval fogyott a magyarság lélekszáma... hogy csak az 1686 előtti évtizedekben mintegy 500 ezer szerencsétlent hurcoltak el a törökök janicsárnak, rabszolgának, életerős férfiakat, nőket, gyermekeket, az ország színe-javát..." elindítanának Konstantinápoly felé, holott siralmas szemmel hátranézvénk, búcsút vevénk Magyarországtól..." — írta egyikük a balladák fájdalmával. De ne rakjuk mellünkre érdemkeresztként szenvedéseiket, mert akkor a tévedéseinket, butaságainkat, mulasztásainkat is oda kell tűzni, ennyi hely pedig már nincs az ország kabátján. De a tényeket se hallgassuk el. És ezek tükrében ma már másképpen látjuk Esterházy Pál Habsburg-hűségét, Apafi Mihály ravasz lavírozását, hogy legalább Erdély megmaradjon a magyar nemzeti függetlenség őrzőjének, a katonának zseniális Thököly Imre kudarcait, aki jól látta: „Üllő és kalapács közé jutottunk." Nem az ő hibájuk, hogy a „körülmények kényszerítő ereje miatt" — Thökölytől az idézet — nem tudták kicsikarni, megvalósítani nemzetünk számára azt, amit elterveztek. Mindegyik nagyhatalom meghódított, kifosztandó területként kezelte az országot. És az is tény, hogy a várostromban résztvevő minden ötödik katona magyar volt. Lotharingiai Károly nem takarékoskodott a vérükkel, az árkokat feltöltő magyar hajdúk holttestén keresztül indultak rohamra a csapatok. Talán még fontosabb: Magyarország teremtette meg a feltételek java részét a hadjárathoz, eltartotta a katonaságot, mintegy 6 millió forint hadiadója kétharmada az összes tartományból befolyt adónak, s ha ezt a terület nagyságához mérjük, akkor körülbelül ötször, ha a lélekszámhoz, akkor mintegy harmincszor többet adózott a magyar nép, mint a Habsburg birodalom örökös tartományainak a lakossága. Nem tudjuk, győri vagy komáromi hajdú tűzte-e ki elsőként a sáncra a diadal lobogóját. A névtelen hősökkel fukarul bánik a történelem. De azt tudjuk, a hálaadást együtt énekelték, sokféle nyelven, mert azt érezték meg akkor, amit ma'már tudunk, hogy csak együtt küzdheti ki az ember legfőbb reményét: a szabadságot és a békét.