Budapest, 1986. (24. évfolyam)

8. szám augusztus - P. Szabó Ernő: A kutak békéje

Konecsni György: így nyugodtan mehetünk a vásárra. 1946 terházi Lajos Pesti emberek című darabját követőn a Luxor kávéházban, vagy az én egyik darabom előadása után a Fészek Klubban. Utolsó beszélgetésünk különösen emlékezetes: a kecskeméti Aranyhomok-szálló éttermében történt. Az én egyik darabomat játszotta éppen a kecskeméti Katona József Színház, s ebből az alkalomból tartózkodtam néhány napig a városban; őt meg író-olvasó találkozóra invitálták a helyi irodalombarátok. Este összeakadtunk a szálló éttermében. Feleségével ült egy csöndes asztalnál; én később érkeztem, mert a színházból jöttem. Szinte a szívem verése állt meg, amikor megpillantottam őket. Néhány napja ugyanis egy paródiaműsoromat sugározta a Televízió, s abban, a színészek mellett, magam is szerepeltem: személyesen adtam elő néhány nagy hírű kor- és kartársamról írott paródiáimat — mégpedig az ő hangjukon... Szunnyad ugyanis bennem némi utánzásra-kész majomképesség: gyakrabban hallott hangok megfészkelnek a fülemben, és ha kell, elő tudom hívni őket. így kelt életre szájamról Illyés Gyula, Tamási Áron, Illés Béla, Veres Péter, Szabó Pál, Darvas József hangja mellett a Kassáké is, mégpedig — nyilvánvaló! — élethű, erősen palócos zöngésével. És most természetesen attól féltem, hogy talán megorrolt miatta. Kétszeres oka is lett volna rá: a hangutánzás csípős volt, a paródia maró. Ám ennél sokkal nagyvonalúbb volt. Amint megpillantott, ahogy óvakodó léptekkel el szerettem volna surranni mellettük, széles mosollyal intett, s mutatott helyet maga mellett az asztalnál. Már a feketét itták; Kassák most is, mint mindig, szigorúan csak üvegpohárból. Bemutatott feleségének, majd nyomban dicsérni kezdte műsoromat, benne személyes produkciómat. Még a fülem is égett; de ki akartam puhatolni, nem volt-e mégis bántó, amit csináltam. — Csakugyan tetszett? — kérdeztem, magam mórikálva. — Nagyon — felelte Kassák. — Végig, amíg hallgattalak, egyre csak Nagy Endre járt az eszemben. Az ő kabaréjában szórakoztam utoljára ilyen jól! Hálásan nyugtáztam az elismerést; ám azóta is el-eltűnődöm rajta: vajon dicséretnek szánta-e Kasi ezt a bókot, vagy netán — finom csipkelődésnek... Mindenesetre azóta óvakodom vidám műsoraimban a személyes produkciótól. * ...Magam talán a hatvanas évek elején írtam a legnagyobb buzgalommal paródiáimat; kötet összeállítására készültem, s szinte elárasztottam a lapokat, a rádiót s a televíziót az efféle írásokkal. Tamási Áronról készült színműparódiám, emlékszem, hatvanhárom őszén jelent meg az Élet és Irodalomban, s utána nyugtalanul vártam első találkozásomat Áronnal, akinek lelkes olvasója és nagy tisztelője voltam kora kamaszkorom óta, amikor Ábel a rengetegben című tündéri regénye a kezembe került. Nyugtalanul vártam első találkozásunkat, mondom, mivel kollégáim reakciói teljességgel kiösmerhetetlenek: voltak, akikről érdesebb hangon írtam, s hálásak voltak érte — és voltak olyanok, akikkel kesztyűs kézzel bántam, mégis megorroltak miatta. Kíváncsin vártam hát Áron véleményét, akihez akkor már vagy tizenöt esztendeje meleg barátság szoros kapcsa fűzött. Nos, a szorongva várt találkozás egy napon megtörtént; az Akadémia könyvesboltjának kirakata előtt egymásba botlottunk. — Egy kávét? — kérdezte roppantul udvariasan Áron. — Ne igyunk meg egy csészével? Örömmel bólintottam, s már indultam is az átellenes oldal iránt; akkoriban még állt ott egy ház, s abban egy eszpresszó. (Ma megint áll, de már egy másik épület.) Leültünk, beszélgettünk. Az égvilágon mindenről; csak épp a paródiámról nem. Pedig láttam Áronon, hogy olvasta; nem lehetett nem éreznem, hogy húzza az időt, kerülgeti a forró kását. Végre aztán, jó félóra múltán, már a második kávénál — illendő hatásszünet után — lassan, megfontoltan megszólalt. — Hát, kedves Tamás, olvastam az írást, amelyben leszedted volt rólam a keresztvizet... — S a szeme huncutul mosolygott; éreztem már, hogy nincsen nagyobb baj, barátságunk túléli a szentségtörő merényletet. — És? — kérdeztem felbátorodva. — Mit szóltál hozzá? Fölvonta vállát; szeme megint villant egy huncutot. — Hát csak annyit, hogy amíg ezt a te paródiádat nem olvastam volt, mindvégig úgy tartottam, hogy kettőnk közül legalább az egyik tehetséges író... 33