Budapest, 1986. (24. évfolyam)

8. szám augusztus - Vas István versei

LEGSZŰKEBB HAZÁM Van gyermekkoromból lakásunkból egy korai emlékem, mely a nyitott ablakon át az utcára vezet, sőt egy aránylag derűs utcába. Nyár volt, késő nyár. Engem felemeltek, hogy kilássak az ablakon, mivel még olyan kicsi voltam, hogy nem értem fel a párkányig. Odalent az utca közepén hosszú sorokban katonák vonultak el. Akkor még sokat adtak rá, hogy egyenruhájuk legalább a városban és a civilek szeme előtt színesebb és mutatósabb legyen. Még a zászlók rúdjai is háromszínűek voltak. Dobszóról, trombitaszóról gondoskodtak az egymást követő csapatok. Körös-körül az utcában az ablakok tele voltak emberfejekkel, mindenki kiabált. A katonákra virágot dobáltak. Gondolom, nem sokkal lehetett a hadüzenet után, ha még a Gyár utcára (mai Jókai utca) is jutott katona, dobszó és virág. Mert különben az Andrássy úttól a Berlini térig (a mai Népköztársaság útjáról a Marx térig) húzódó Gyár utca sivár, sötét, és ha nem is határozottan szegényes, mindenesetre dísztelen mellékutca volt. Emberei természetesen illettek hozzá. Elég sok szegény ember járta, még több, akinek foglalkozása és vagyoni állapota kétes volt. De korántsem volt külváros, ezért a nyomor és a züllöttség is rejtőzködött, álarcot öltött benne. Mert a Teréz körút (Lenin körútnak a Majakovszkij utcától a Marx térig terjedő része) kiskereskedő-kávéházai mögött, a frissen elnevezett Vilmos császár útig (mai Bajcsy-Zsilinszky út) terjedő rész a garniszállók, bordélyházak, rossz hírű lokálok, leplezetten piszkos találkozóhelyek negyede volt. Ezeknek az utcáknak kétes nyüzsgését öntudatlanul is lipótvárosi szemmel néztem. Hogy én magam a Csáky utcában (mai Hegedűs Gyula utca) laktam, nyilván nem sokat számított, hiszen már négyéves koromban a Gyár utcába költöztünk. A lakás homálya a lakók ízlésének és mesterkedésének következménye volt, nem a lakás természetes fekvésének. A Gyár utca ugyan szűk volt és eléggé sötét, de mi a negyedik emeleten laktunk, az emeletek magasak voltak, a napfény közvetlenül érte a keletre néző ablakokat, melyek — bár régimódiak — elegendő mennyiséget átengedtek belőle. Az udvari szobákat pedig elöntötte volna a napfény, ha hagytuk volna. De nem hagytuk! Fülep Lajos, a magyar művészet különös és kitűnő bírálója azt írta egyszer a békebeli Budapest építészetéről, hogy a városból nézve szép, este, esős időben. Ezekkel a lakásokkal, melyek párhuzamosak a szecesszió-korabeli Budapest építészeti látványával, úgy látszik, hasonlóan voltak az emberek. Pesti elégia Micsoda város! Mocsokkal vastagon loccsan a sár. A gyász bíborát latyakkal igyekszik befedni február. Az ólmos esővel szüntelen szaporodva szemét szitál. Koromtól feketéllnek erjedve a hókupacok. Fölsebzett, csonkított teste a lucsokba belevacog A Városnak, amellyel a sárban is egy vagyok. A Körút sebeit, mint rossz hadivatta borítja a köd. A Royal, az Emke még fekete üszkös — már nem füstölög. A New .York új villanya vibrál a tátogó romok között. A Városnak, mely a városölő éghajlatot kiállta, Tápászkodik, kigyúllad meggyötört léhasága, Nem fullad bele most sem a malteros, terjedő sárba. Tíz óra. Az élet villanya vibrál még — nem sokáig. A csüggedés gyámoltalanul berúgva a sárba okádik. Gyér gépkocsizaj rebbenti Pest gubbasztó éjszakáit. De micsoda hangok szálltak a Város utcáin át! Sosevolt remény hallatta itt fiatal füttyszavát, Szikráztatta föl érveit a végső tisztaság. Emlékszik fényeire még egymásra villanó szemünk — Ugye, szegény barátaim, mi mindenre emlékezünk? A Város kihagyó kőszíve együtt dobog velünk. Kihagy a Város kőszíve, de meg nem áll soha, Ha minden kövét lerontaná a Végzet valaha, Az Időben épül újra föl, mert van hozzá joga. Mert nem a kövei teszik, traverzei, falai, Ha százszor leromboltatik, megmarad annak, ami: Meg tudta örök életét a Haláltól váltani. A Város megváltotta magát és meg tudott váltani engem: Ott úsznak minden bűneim a februári szennyben. Meglett a nagy Feloldozás, a földön, a jelenben. S kihull szívemből a kárhozat, a magányos bélyegű bánat: A Város megváltotta magát és megváltott magának. Sebeiből felém ragyog a nem remélt bocsánat. Kihúnyt már minden villany és dereng a ködben a hit: Tudom, valahogy, valahol majd beszámíttatik, Hogy itt éltem és egyszer sem akartam élni máshol, csak itt. 1957 34