Budapest, 1986. (24. évfolyam)

8. szám augusztus - P. Szabó Ernő: A kutak békéje

MAGÁNPANTEONOM megállapításaira oda kellett figyelni, hisz a magyar kritika legjobb hagyományainak lett örökösévé akkor, amikor szépírói tollát az esszéistáéval cserélte föl. Meggyőződésem szinte, hogy a kritikai irodalmat az csinálja igazán jól, aki az irodalom életét, mozgásait nem pusztán kívülről figyeli, hanem lelkével éli, vagyis szépíróként is meg tud nyilatkozni. Vörösmarty, Bajza, Arany, Schöpflin, Babits, Sík Sándor, Gyergyai Albert, Kardos László, Szerb Antal, Keresztury Dezső és Illés Endre kritikusi és esszéírói működése talán jelzi, mit akarok mondani. A példaként felsorolt nevek, úgy hiszem, bizonyítanak, hiszen még a mindjük közt legszárazabb és legpuritánabb Schöpflin Aladár kritikusi munkássága mögött is ott találjuk, szerényen meghúzódva, Mosóczy Pált szép nyarával, és e szép nyár végével... Komlós Aladár közel hat évtizedes tudósi és kritikusi munkásságát is megkoszorúzzák a költő, a műfordító és a rangos prózaíró megnyilatkozásai, aki Néró és a VH/a című regényével — Kosztolányi Aranysárkánya mellett — a legszebb emlékét állította a mindig kietlen és mégis mindig gyönyörű, örök tanári sorsnak. Ha most e művei mellett legkiemelkedőbb tudományos eredményeit is fölemlítem, az Arany és Ady közötti, sokáig merő sivatagként számon tartott négy évtized gondos föltérképezését, Vajda, Komjáthy és Reviczky munkásságának értő méltatását, a századvég irodalmi ellenzéki mozgalmainak az újdonság erejével ható fölfedezését, a nagy előd, Schöpflin Aladár irodalomtörténeti helyének végső kijelölését, a Nyugat második, sőt harmadik nemzedékének elismertetéséért folytatott hosszú kritikai küzdelmét, vagy az idők elején, 1928-ban, a háború utáni új magyar líra kibontakozásakor közzéadott könyvében, szinte e költészet születésének pillanatában kialakított értékelését róla (ami még jövendölésnek sem volt gyönge teljesítmény, hisz megállapításainak túlnyomó többségét az irodalomtörténet azóta kanonizálta), akkor, úgy hiszem, előttünk áll egy jelentős kritikai és tudományos teljesítmény megközelítő vázlata, amelyet még ma sem értékelünk eléggé — azaz érdeme szerint. A Színház- és Filmművészet című lapba már régebben is írtam kritikákat, főképp hajdani költőtársam és jóbarátom, Hegedűs Zoltán fölkérésére. Ötvennégyben, közös bulgáriai tanulmányutunkon Gyárfás Miklóssal is jobban összebarátkoztunk, s ezentúl ő, a lap főszerkesztője is unszolt, írjak az új drámabemutatókról. Akkoriban még érdekelt a színház, így hát vállalkoztam erre a feladatra, azzal a kikötéssel, hogy csakis az új magyar darabokról írok; így — habár a rivalda fénytörésén át — de mégis az irodalom ügyét szolgálom. Két színházi évad alatt kereken egy tucat új magyar dráma bemutatójáról számoltam be, közöttük Szabó Pál és Balázs Sándor — hajdani tanárom a Werbőczi gimnáziumban — közös művéről, a Darázsfészekről. A mű úgy volt közös, hogy Szabó Pál Hajdú Klári című ifjúsági regényéből Balázs Sándor, a maga fölényes színműírói gyakorlatával, jóízű darabot komponált, s az így előállított szövegkönyvből a Petőfi Színház förgeteges sikerű előadást állított színpadra. Nekem több okból is emlékezetes ez a bemutató. Legelőször talán azért, mert erről írtam életem első színikritikáját. Másodszor, mert szeretett öreg barátom, Balázs Sándor keze nyoma is ott volt a darabon, s őszintén örvendhettem sikerének. Harmadszor: mert ezen az előadáson ismerkedhettem meg Vass Éva tehetségével, aki két év múltán legelső filmem, a Csigalépcső főszerepét játszotta. És emlékezetes marad a Darázsfészek előadása azért is, mert ennek köszönhettem Szabó Pál barátságát. A darabról írott kritikám májusban jelent meg, s már jócskán derékig az őszben, talán október táján találkoztam az írószövetség akkori pirinyó büféjében Pali bácsival. így nevezem, mert így nevezte őt mindenki; talán csak Veres Péter hívta Palinak — ő meg amazt Péternek —, de ők mindketten mindenki másnak bácsik voltak. Még a náluk idősebb írók is így emlegették őket. Amikor bemutatkoztam neki, s kiderült, hogy én vagyok én, aki azt az elismerő kritikát írtam a Darázsfészekről, tüstént átölelt, aztán hosszan-hosszan rázta a kezem, s bizonygatta, mennyire örül a meleg bírálatnak. — Tanultam belőle! — mondta, s ebbe már szinte belepirultam, s hevesen szabadkoztam. De nem tágított. — így van, hidd el! Én csak jövök-megyek a világban, látom, amit látok, és igyekszem megírni. De nézni tőletek törekszem megtanulni, fiataloktól! Sarkaditól, Urbán Ernőtől, Cseres Tibortól, Fekete Gyulától. És van mit tanulnom tőlük, mert ők már tanulhattak, nem úgy mint én! Zavarban voltam. Akkor már olvastam életregénye első kötetét, és élveztem bő élettapasztalatát, megbízható memóriáját, széles tárgyi tudását és színes, egyéni stílusát. Dadogtam is erről valamit, de csak legyintett. ...Most, hogy alakját fölidézem, valósággal megborzongat az írósors kietlensége. Tíz-tizenöt esztendeje jószerivel a hírét sem hallottam az öregnek; nem emlegetik. A nevét sem írja le soha senki az irodalmi sajtóban, pedig valaha kórusok zengték a dicséretét. Hja, mondom magamnak, akkoriban divat volt a parasztromantika, divat a népi származás, megsüvegelendő az autodidaxis. Ma jobb ágyból született ivadékokat divat körüllelkesedni, nem jobbágyivadékokat. Sic transit gloria mundi — azaz, hiszen nem tanulhattál latint: így foszlik szét a világi dicsőség, Pali bácsi... Hitted volna? Ötvenhét március huszonegyedikén ünnepelte hetvenedik születésnapját Kassák Lajos; ugyanezen a napon én éppen feleannyi idős: harmincötéves lettem. És mert ugyancsak éppen az előző napon jelent meg első novellás kötetem — hat regény után az első! —, amikor másnap elmentem az öregúr születésnapi ünnepségére a Csók Galériába, vittem neki egy példányt új kötetemből, hogy ismeretségünk váljék kölcsönössé, vagyis ne csak én ismerjem őt, ha van rá ideje s kedve, ismerjen meg valamennyire ő is engem. Mert akkor én már olvastam volt az Egy ember életét, az Angyalföldet, és ismertem verseit. És ami róla szólván alighanem a legfontosabb: ismertem jellemét. Ismertem és mélységesen tiszteltem. Ha valaha is ösmertem embert, aki hű volt önmagához — hát ő aztán az volt! Egy tömbből faragott férfi; volt benne valami a sziklák mozdíthatatlanságából s rendíthetetlen nyugalmából. Legfőbb erénye volt ez, s talán hibája is. Nem jellemének persze; az hatvan esztendei író-léte alatt kristályos tisztasággal fénylett, — művészi szemléletének vált néha korlátjává túlságos kötődése az egyszer megtalált, illetve talán inkább felkutatott úthoz. Ne kerteljek: avantgardizmusáról beszélek. A szerephez, amelyet egyszer, az idők kezdetén magára vállalt, s amelytől aztán hosszú ideig nem akart, később tán már nem is tudott elbúcsúzni. A kezdet bizonnyal érthető: nem akart a szociáldemokrata pártsajtó középszerű költőinek színvonalán megrekedni; becsvágya s tehetségének biztos tudata magasabbra tört. Két űt kínálkozott a továbblépésre: a Nyugat költőinek szimbolizmusa s a nyugati költők világháború alatti s utáni vad útkeresése, az izmusok tobzódása. Ez utóbbit érezte méltóbbnak magához, mert ezt vélte eszmeileg nemzetközibbnek, művészileg modernabbnak, emberileg egyetemesebbnek. És nem vette észre — mert akkor még nem is vehette —, hogy olyan vizek felé feszített vitorlát, ahol soha nem a mű a fontos, hanem a gesztus; nem a mélység, hanem a hangmagasság; nem az egyéni teljesítmény a maradandó, de a „vonulat" karanténfegyelme a följegyzésre méltó; nem a hit a lényeges, hanem a hangos hitvallás. Mindebben, vélem ma már, egy kissé ludas volt autodidakta voltának sznobizmusa: a kirekesztettek dacos kivagyisága. De e meggondolásoktól teljesen függetlenül három dolog elvitathatatlan: ő egyik legjelentősebb s legegyénibb hangú lírikusa a századunknak, s ugyancsak ő írta korunk legrangosabb, valóban confessio értékű önéletírását. Jellemereje és a választott úthoz való hűsége és eltántoríthatatlan, hősi kitartása pedig örök példája lehet minden írástudónak. Közelibb viszonyba soha nem keveredtünk, de őrzöm néhány meleg, baráti szavát. Emlékezem: színházi bemutatók után egyszer-egyszer együtt kávéztunk; Mes-32